23. rész: És egyszer csak: Lang Györgyi és a szabadság

1990-ben egy szombati nap reggelén láttam a tévében a Bye-bye Szása videóklipjét. Ekkor még csak 7 éves voltam. Azt sem tudtam még, hogy nyílik a leveskonzerv, vagy épp mi is van benne. Néztem a klipet és nem tudtam abbahagyni. Nem értettem, hogy mi történik, csak azt éreztem, ez valami egészen rendkívüli az, amit látok. Színek és boldogság töltötte el a szemeim és az ereim. Megérintett. Magára a dalra nem igazán emlékeztem, csak azt tudtam, hogy szükségem van erre a dologra, ezért gyorsan szóltam a szüleimnek, hogy nagyon szeretném, ha megvennék nekem ezt a két lányt kazettán. A szüleim felületesen már ismerték őket, az apukám nem volt annyira boldog a gondolattól, de talán még mindig ártalmatlanabb volt a PA-DÖ-DŐ, mint például az akkor már össze-vissza plasztikázott és stoppolt háivúdi sztárok- gondolhatta.

Másnap, azaz vasárnap reggel a szüleim hálószobájában néztem a reggeli meséket, amire igazából minden gyerek várt a 90-es évek legelején. Emlékeztek még? Milyen volt időre kelni egy vasárnap, nehogy lemaradjunk róla? És hogy milyen unalmas volt az utolsó pár perc mindig az előző beszélgetős műsorokból?!

Egyszer csak az anyukám bejött hozzám, és átnyújtotta a PA-DÖ-DŐ 2, Kiabálj! című kazettát. Két lány fogott felemelve egy partvist, rengeteg rózsaszín és rikító sárga színnel… azonnal beleszerettem a látványba. Nem igazán tudtam még akkor, hogy mit is szeretnék csinálni az életben majd, ha nagy leszek, de azt akkor már éreztem, hogy egy nap ennek a részese szeretnék lenni.

A meséket azonnal dobtam, és a kazettát rögvest elkezdtem hallgatni, közben pedig a néhány kis oldalból álló kazetta borítóját néztem, boldogan. Úgy éreztem a dalok hallgatása közben, hogy tartozom valahová, hogy ez a két lány azért énekel, mert tudja, hogy hallgatom őket. A dalszövegekből áradó számomra ismeretlen érzések teljesen magukkal ragadtak.

„Hogyha rossz napod van egyszer, a szád is keserű

Nem köszönnek vissza, semmi sem egyszerű

Zárva tart a világ, mégis mindenkit szeretsz

Nincs mosoly csak grimasz, már régen nem nevetsz

Mire éltél eddig, volt-e örömöd

Hogy felnőtt lettél végre, azt kinek köszönöd

Elénekled néha a gyerekkor dalát

Fogja-e még kezed egy igaz jó barát

Szép új világ vár kijártad az iskolát

Az intők kora réges-rég lejárt

Szép új világ vár az óra csak előre jár

Hisz érted van a földön minden

Így álmodta meg a jó anyád”

Ekkor döntöttem el, hogy én szeretem őket, és szükségem is van rájuk. Szerencsémre a családban volt más, aki a berobbanásuk után kifejezetten rajongani kezdett értük, így évente több alkalommal már nézőként is jelen voltam a rendezett PA-DÖ-DŐ koncerteken, de nem úgy, mint a rajongók körülöttem.

Én szívtam magamba minden érzést, amit a koncertek adtak. A színeket, a jókedvet, a „bármitmegtehetek” érzéseket, a díszletek káprázatos egyszerűségét, és mindent, amit az a két lány képviselt. A dalok szövegét szinte tényleg 1-2 hallgatás után már oda-vissza tudtam, ez volt az első találkozóm oka a lányokkal, bár igaz csak a Marival.

1992 nyarán az egyik szegedi nagykoncert után a Mari kijött dedikálni a rajongókhoz, és én oda akartam menni hozzá, hogy láthassam és érezhessem közelről. Ott álltam előtte, és nem szóltam semmit sem, csak figyeltem Őt. Folyamatosan dedikált, fogadta a gratulációkat, de én észre sem vettem a többi embert, csak figyeltem Mari minden mozdulatát. Egyszer csak hozzám szólt, hogy „te minden dalunk szövegét tudod? Mert láttam ám.” Elszégyelltem magam, pedig ez nem bántás volt, mégis úgy éreztem, hogy kiderült a titkom, hogy az elmúlt években lett egy képzeletbeli világom, amiben ők benne vannak.

A legkevésbé sem érdekelt a zenéjük, noha hallgattam. Az érzésre vágytam és a gondolatokra, amit a dalok adtak nekem. Elképzeltem, hogy írok a három kívánságba is, hogy szeretnék velük repülővel elutazni valahová. Még azt is beleképzeltem ebbe a vágyálomba, hogy a repülőn eljátszom a megközelíthetetlen srácot, és a „hogyan kempingezzünk okosan” könyvemet fogom egész úton olvasni, hogy ne derüljön ki, mennyire vágytam a közelségükre… - pedig sosem vágytam a kempingre, de volt ilyen könyvem. El is játszottam az ágyon ülve a jelenetet, amikor a repülőn hozzámszólnak, és én felületesen válaszolok, mert épp a kempinges omlett elkészítését olvastam.

Akkortájt még nem tudtam megfogalmazni, hogy mi ez az érzés. Mindenki a környezetemben rám sütötte azt, hogy persze, mert az egyik legnagyobb rajongó vagyok, pedig nem voltam rajongó. Engem megérintett az, amit csináltak, és ahogyan csinálták. Művészileg. És nagyon a részese szerettem volna lenni. Épp ezért kitűztem magamnak elérendő célként, hogy egy nap majd részt fogok venni a kreatív munkában velük.

Ez a vágyálom pedig elkísért a fiatallá válásom alatt, végig. Emlékszem, amikor nyolcadikos voltam általánosban, már pontosan tudtam, hogy mit szeretnék majd a PA-DÖ-DŐ zenekarban csinálni azon a napon, amikor csatlakozni fogok hozzájuk. A környezetem még sok év elteltével sem értette, hogy nem én rajongó vagyok, hanem az a srác, aki a melegsége mellett megtalálta azt a művészi világot és szabadságot, amire vágyott, ott legbelül…

...

2014-ben volt az első üzleti megbeszélésünk, amelyen kialakult a szerepem a PDD művészeti tevékenységben. Györgyi az első találkozón olyan édesen kedves volt velem, amire szerintem leginkább senki sem számított volna tőle. Mari a találkozó előtt azt mondta nekem, ha valaki a Györgyinek szimpatikus, akkor lehet csak együtt dolgozni. Nekem a megbeszélés végén feltette a kérdést, hogy adhat-e egy puszit? Kezdetben nem volt könnyű dolgom, hiszen tényleg belecseppentem abba a világba, amibe már kisgyerekként is vágytam. Megtapasztalni azt, hogy van egy biztonságos burok, amiben 105%-ig az lehetsz, aki szeretnél lenni, és aki igazán vagy, egészen furcsa érzés volt.

Felnőtt korunkra mindannyian elképzeljük, és gondolatban meg is teremtjük azt a világot, azaz azt a biztonságos buborékot, amelyben merünk saját magunk előtt is azok lenni, akik vagyunk. Úgy beszélni, úgy böfögni, úgy pukizni, ahogy igazából mindenki teszi, csak titokban. Úgy reagálni az élet helyzeteire, ahogy legbelül igazán megéljük, és nem úgy, ahogy a környezetünk éppen elvárja. Ebben a képzeletbeli világban nem tudunk és nem is akarunk megfelelni senkinek sem, hiába a mindennapokban próbálunk, elég rendesen.

És akkor ott voltam egy olyan világban, ami valós volt. Egy csapásra értettem meg, hogy az a szabadság, az a mélyről jövő életszeretet, ami a PA-DÖ-DŐ dalokból jött felém, az nem az én képzeletemben született csak meg, hanem az a valóság, ami tulajdonképp a Györgyi és a Mari.

Ahogy teltek a közös hónapok, egyre jobban megismertem Györgyit, úgy mélyen. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, hiszen a munkám lehetővé tette, hogy onnan dolgozzam, ahonnan szeretnék. Így hát a bázis sok éven keresztül bizony nagyon sokszor a Györgyi lakása volt. Szerettünk nála lenni. Amennyien épp tudtunk. Abban a pillanatban, amikor beléptünk a lakásba a börtönajtón keresztül, a külvilág és minden szar ott maradt a küszöbön. Szép lassan lett egy új családom. Egy olyan család, aki megdicsért, ha ügyes vagyok, de bizony le is baszott, ha valami szánalmasat csináltam. De valami kegyetlenül.

Györgyi és közöttem pedig kialakult valamilyen megmagyarázhatatlan kötelék. Pedig nagyon sokszor nagyon tényleg kemény volt velem, és bizony sokszor rám pirított, például amikor a megcsalásos dolgaim voltak az akkori kapcsolatomban. Mert Ő ilyen volt. Nem érdekelte túlzottan, hogy esik nekünk, akkor is megmondta a magáét. De ugyanezt el is várta tőlünk. Hihetetlen sok kalandunk volt együtt.

Rengeteget utaztunk, tapasztaltunk, nevettünk, éltünk. Györgyit nem érdekelte a betegsége. Utálta, ha valaki betegnek látta őt. Minden nap ki akarta hozni a napjából azt, amit lehetett, sőt még egy kis extrát is akart belerakni. Sokszor őrültségekre is rá lehetett venni, noha morgott utána, de mégis szerintem nagyon élvezte azokat. Szeretett dohogni. De szórakoztatóan csinálta. És talán ezekben a dohogásokban mindig benne volt az is, hogy szabad vagyok, és ki is mondom, amit gondolok. Igazán szabadnak, és önmagának mindig Amerikában láttam őt. Olyan volt, mintha megkönnyebbülne, amikor a kerekeivel az amerikai földet megérinti. Hiába volt túl a hatvanon, Amerikában mindig egy felfedező, fiatal és energiadús, bevállalós csajszi volt. Lelkesen mesélte minden alkalommal ugyanazokat a sztorikat, amelyeket már betéve tudtunk, de mégis halálra röhögtük magunkat. A legjobb ötleteink a zenekart illetően mindig ezeken az utakon támadtak.

Volt egy nap, amikor épp az Everglades Nemzeti Parkon keresztül utaztunk át, ahol hihetetlen mennyiségű krokodilt és egyéb félelmetes vadállatot láttunk. A bulipendrájvról az autóban épp az Alcazartól szólt a Crying At The Discotheque című dal, amire a Györgyi ráénekelte magyarul, hogy „sírdogálsz a diszkóban”. Ezen annyira, de annyira elkezdtünk röhögni mind a négyen az autóban, hogy a Marinak meg kellett állnia, pedig ott nem is szabad. Ekkor találtuk ki annak az évnek a nagylemezének témáját, hogy tükörfordításban, prozódiák nélkül énekeltek fel hatalmas világslágereket magyarul, mint például az I Will Always Love You, a Simply The Best, a Wannabe, az It Must Have Been Love vagy épp a Yellow Submarine. Fetrengtünk a röhögéstől az autóban, amikor elkezdtünk ötletelni a dalokon, és énekeltük a magyar szövegeket rájuk. Így alkottunk. Mindig röhögve, és sosem görcsösen. Ha épp meguntuk, akkor ettünk valahol valami finomat, és röhögtünk. Szeretett élni és alkotni. Nagyon. És Amerikát nagyon szerette. 

Egy valamit utált nagyon ott, azt, hogy mi a Marival órákon át vásároltunk volna. Na hát ezt nagyon nehezen viselte. Na jó, de ki nem? Hiába, elnapozgattak boldogan a parkolókban – mert nem voltak hajlandóak a huszonötödik ruhaboltba is bejönni velünk – nyilván a harmadik óra után halálra unták magukat ők is. Mi persze a boltokban Marival nem. Szerintem még most is ott válogatnánk a ruhákat a J.C. Penny-ben, vagy épp a TJ.Maxx-ban. Pont ezért a Marival kifejlesztettünk magunknak egy bombabiztos tervet. Amikor Györgyiék lefeküdtek aludni esténként, mi mindig bepattantunk az autóba, és elkocsikáztunk a legközelebbi Walmart-ba, és órákon keresztül nézelődtünk. Utána természetesen mindig megjutalmaztuk magunkat egy rettenetesen egészségtelen, de fejedelmi lakomával vagy a Checkers/Rally’s-ban, vagy a Jack in the box-ban, vagy épp Popeyes-ben. Ha már étel, Györgyinek is volt ám kedvence… Imádta a Chipotle és a Panda Express-t. Ha útközben valahol megláttunk egy-egy éttermet az autó hátsó sora egyszere ordította, „csipotleee”. Elképesztően szerette a guacamole szószt. Volt, hogy csak azt ette magában. Nem létezett annyi, amennyit ne tudott volna belőle megenni.

Elképesztően belevaló csaj volt. Még élek nem fogom elfelejteni, amikor a Marival rodeózni kezdtek a Walmart-ban fényes nappal. Talán sokan nem tudjátok, de az amerikai bevásárlóközpontokban vannak olyan bevásárlókocsik is, amelyek akkumlátorosak, és egy székbe bele tudsz ülni és vezetheted, és úgy tudsz vásárolni. Nagyon sok mozgásukban korlátozott személy így tud bevásárolni. Nos a Mari belepattant egy ilyenbe, rákapcsolt a gázra, és a Györgyit a tolókocsijával a bevásrolókocsi elején körberodeózták a sorokat. Annyira abszurd volt ez a helyzet, hogy két kékhajú dagadt középkorú nő rodeózik, pláne így, hogy a dolgozók azonnal egy verseny helyszínén érezték magukat, és bizony szurkolni kezdtek. Határtalanul, és törvénytelenül röhögtünk a boldogságtól, hogy ilyet átéltünk. Ahogy a bolt közepén ordította a Marinak, hogy „Mari bazdmeg lassíts nem tudok kanyarodni!”, végünk volt. Elképesztően vicces volt. Folytak a könnyeim, úgy nevettem.

Györgyi nagyon szeretett meglepetést szerezni és okozni is másoknak. Abban a pillanatban, ahogy megneszelte, hogy minek örülne a környezetében valaki, addig telefonált, addig alkudozott, addig szervezkedett, míg meg nem szerezte neki. Hihetetlen köveket volt képes megmozgatni azért, hogy meglepjen valakit akit kedvel, vagy épp szeret. Minden egyes utazás előtt komplett listát írt a telefonjába, hogy kinek mit akar hozni haza Amerikából meglepetésként. Az egyik utazásnál az egyik teljesen hibbant ismerőse például mindenáron meg akart kóstolni egy bizonyos durván darált mogyóróvajat. Vagy öt áruházat jártunk végig érte, ennyire komolyan vette az ajándékozás örömét. Ha meglepetés, vagy ajándék… nem volt megalkuvás. Mentünk, és felkutattuk. Mi ennek a Marival csak örültünk, hiszen újabb és újabb ruhákat tudtunk nézni…

Egy nap épp Los Angeles felé tartottunk autóval, amikor nagy susmusban voltak, majd egyszer csak megálltunk egy parkolóban. Ekkor Györgyi azt mondta nekem, hogy most be kell csuknom a szemem, és addig nem nyithatom ki, amíg nem szól, hogy szabad. Az első 10 percben ez még vicces volt, utána már tisztára kikészültem ettől a helyzettől, mert az autóban nagyon jól kuncogtak, de tényleg nem nyithattam ki a szemeim. Fogalmam nem volt hová megyünk, de éreztem, hogy ez most tényleg rólam szól. majd húsz perc zötykölődés után megérkeztünk, kiszálltam, de még akkor is csukva kellett, hogy legyen mindkét szemem. És nem lestem. Nagyon nehéz volt, de kibírtam. Mari sétált velem egy pár métert, fogta a kezem, és Györgyi kiszólt az autóból, hogy na most már kinyithatod…

Könnybe lábadtak a szemeim, nem tudtam megszólalni. Évekkel korábban beszéltünk arról Györgyivel, hogy én nagyon szerettem Michael Jackson-t, illetve mekkora vágyam, hogy láthassam a farmját, Neverland Ranch-et élőben. És miután kinyitottam a szemeim, ott álltam előtte. Mert emlékezett rá, és habár nem kis kitérő volt, de nagyon szeretett volna meglepni. És azért nem nyithattam ki a szemeim, mert tudta mennyire szeretek előre tájékozódni google utcaképpel, és félt, hogy a környezetből rájövök, és oda a meglepi. De így megőrizte az utolsó pillanatig. Igaz, olyan volt mint egy őrmester az autóban, de mindent is megért a vak sötétség.

Hamarosan újra ellátogatok azokra a helyekre, ahol együtt voltunk, de van bennem félelem. Félek, hogy nem lesz ugyanolyan, és nagyon szívbe markolóak lesznek az emlékek, hiszen csak néhány éve volt, de azóta már Györgyi már nincs.

Györgyit sokan szerették, de kevesen ismerték. Hihetetlenül érzékeny volt ő is. Annyira meg tudott hatódni bizonyos helyzetekben, hogy könnybe lábadtak a szemeink körülötte. Talán sosem fogok olyan őszinte és mély barátságot látni és tapasztalni az életemben, mint a györgyimari barátság. Aki valaha is együtt tevékenykedett velük, az pontosan tudta, mennyire megbonthatatlan egység volt köztük. Volt néhány szeme fénye is Györgyinek, akit mindennél jobban szeretett. Sárit, a gyerekét és Zsófit, aki nagyon-nagyon fontos volt az életében. Ha csak arra gondolok, milyen szeretettel szólalt meg a telefonban: Sárikááám, Zsóóókuus. El sem tudom képzelni, mennyire hiányoznak neki, ha tényleg létezik egy másik hely, ahol van. Na és persze a Mari…

Hihetetlenül sokat tanultam tőle.  Lang Györgyinél szabadabb és eredetibb emberrel sosem találkoztam az életem során. Az, hogy ma helyzetekben könnyen döntést tudok hozni, az azért van, mert megtanultam tőle: „kockázat nélkül nincs nyereség!” A melegségem megélését, és a teljes magabiztonsággal történő megélését is neki köszönhetem, mert mellette megtanultam, hogy amikor belenézek a tükörbe, akkor elégedettnek kell lennem azzal, amit aznap tettem, és ahogyan tettem. És ebbe nem fér bele, hogy saját magamnak hazudjak. És habár az élet néha szar, és az emberek néha szarok, mindig lesz olyan, aki miatt érdemes 105%-ban annak lenni, aki valójában vagyok.

Furcsa, de Györgyi volt, aki felkészített lelkileg az elmúlásra is. Nagyon sokszor beszélgettünk ezekről, hogy mennyire fontos, hogy mindig minden helyzetben a vicces oldalt fogjuk meg, mert lesznek helyzetek, amikor tényleg nem marad majd más, amibe kapaszkodni tudunk. Csak a humor. Akkor is, ha morbid, de segíteni fog átjutni a nehezén. És ez tényleg működik. Volt úgy, hogy egy amerikai megérkezés során Györgyi kiesett a székből, egyenesen az autó és a széke közé. Más ilyenkor pánikrohammal hiperventillálna, mi orbitálisan nagyot röhögtünk még ezen is. És a néhány perces röhögés azonnal meg tudja szüntetni az egyébként leküzdhetetlennek tűnő stresszt, és meg lehet oldani szinte mindent is.

A napokban elvesztettem a harmadik hozzátartozómat is, és rengeteg helyzetben az adott erőt, hogy Györgyi ezen szavai eszembe jutottak. A nagypapám elvesztésekor, azaz a hamvasztásának ügyintézése közben kissé megtörve ültem a temetkezési cégnél, és szó szerint csilingelt a fülemben a kérdés a Györgyi hangján: és akkor most a nagyapád meg lesz sütve? Ahogy ez a hang megjelent a fejemben, adott egy tartást és higgadtságot, hogy ésszel és szeretettel végig tudjam csinálni az ügyintézés folyamatát.

Györgyi sokat adott mindenkinek, aki kicsit is egyedül, vagy szárnytöröttnek érezte magát. Hiszem, hogy aki a közelében tartózkodott, mind megerősödött lelkileg, és ma már sokkal stabilabban élheti a mindennapjait. A beszélgetős estjeinek keretein belül minden néző érezhette, hogy van miért vakmerőnek lenni, és van miért kipróbálni dolgokat. És élni. Szeretni, és elfogadni. Vigyázni a kutyákra és az állatokra. Szebbé tenni az életüket akkor is, ha már nem sok van nekik hátra. Voltunk egyszer egy olyan előadáson vele, ahol nagyon betegeknek, szó szerint a halált váró betegeknek tartott egy előadást. Megrendítő volt. Ott ültek a halálukkal tökéletesen tisztában lévő emberek, mégis folyt a könnyük, mert Györgyi olyan sok pozitívumot mondott nekik, hogy miért érdemes még ezt a kis picit kiélvezni, hogy minden egészséges ember összetört volna ettől. De kicsit ő is. Utána hármasban Teri kutyájával sétáltunk egy nagyot a Városligetben, és nagyon nehéz volt feldolgoznunk azt, amit kiváltott a nézőkből. 

Rettenetesen sajnálom, hogy nagyon kevesen ismerték ezt az oldalát Györgyinek. Közel 8 évet töltöttünk együtt eleinte szakmai, majd később baráti kapcsolódás miatt, de soha, egyetlen egyszer sem tett – őszintén írom –  utalást arra, hogy utálná az életét, vagy haragudna bárkire is az állapota miatt. Csak az éltette, hogy valamit a sajátos humorából és felfogásából, azaz magából adni tudjon a közönségnek, és azoknak, akik befogadóak rá. Addig, amíg tudja. Még akkor is, ha sokan talán már a visszavonulását kántálták.

Nem ismerek nála erősebb embert, akivel valaha találkoztam. Az egyik legnagyobb tanulásom tőle, hogy sosem az elismerés, vagy a dicséret az igazán fasza dolog, hanem az addig megtett út, és annak a szépségei.

Eszerint élem ma már az életem én is. Györgyinek köszönhetően egyáltalán nem érdekel, mit gondol rólam a szomszéd, vagy egy idegen. Nem akarok megfelelni senkinek sem, és saját magamnak is be merem vallani, ha valami tetszik, vagy épp nem tetszik. Ma már mindig az első pillanattól kezdve határozottan tudok lenni, aki vagyok. Büszke vagyok rá? Dehogy. Arra vagyok büszke, hogy nem kell már hazudnom magamról, mert nincs miért. Akinek ez nem tetszik, azt egyszerűen leszarom, és ha kell, magam miatt be is szólok - ahogy Györgyi tette. Ha pedig tetszik, az tök jó, akkor van miről beszélni, és van lehetőség közösen élményeket szerezni. És sok-sok fényképet, hiszen az életünk rövid, és egyszer csak eljön a nap, amikor már a Györgyiből is csak emlékek és fotók maradtak.

„És így történt. A hamvaim a gyepre szórattak, amelyen egykor jártam. Fák alá, amelyek egykor rám vetették árnyékukat. Életekre, amelyekben egykor gyönyörködtem. És kerítések mellé, amelyek fölött egykor pletykáltam. És miután a barátaim búcsút vettek tőlem, szél támadt, és elsodorta, ami megmaradt belőlem. Ahogy lenéztem a világra, búcsút vettem tőle én is. Búcsút a fehér léckerítésektől, a felhajtón álló kocsiktól, kávéscsészéktől és porszívóktól. Búcsút vettem mindazoktól a dolgoktól, amelyek oly szokványosnak tűnnek, de ha összerakjuk őket, kiadnak egy életet. Egy életet, ami valóban párját ritkító volt. Elárulok valamit: nem nehéz meghalni, ha az ember tudja hogy, élt. És én éltem. Óh, mennyire éltem!”

Szeretném, hogy sokáig emlékezzünk Lang Györgyire, mert ő igazán élt, és nagyon sokat tett azokért, akik egy kicsit is különböznek, vagy különbözni szeretnének az átlagostól… értünk. És Ő ma is ott gurulna, velünk, és értünk.