4. rész: A És egyszer csak... István

 

Valami mintha történt volna a levegőben. Az elmúlt néhány napban olyan sok tappancs és levél érkezett a romeos profilomra, hogy magam is megdöbbentem ezen. Volt olyan óra, amikor nem győztem válaszolni, és a profilokat csekkolni, hogy vajon az üzenetek tulajdonosai igazából kit is rejthetnek.

Az egyik levél és tappancs egy szürke betonszerű képet ábrázoló srácé volt, akiről nem kifejezetten derült sok információ az adatlapját olvasva. Én személy szerint mindig is azt kedveltem, ha valakinek a profilja rendesen ki van töltve. Egyrészről szórakoztató számomra azt olvasni, hogy ki milyen felületesen keres társat/egyéjszakás kalandot, másrészről az egész beszélgetést meg tudja alapozni néhány alapadat, amire már lehet majd építeni a kérdéseket és válaszokat is.

Egyébként meggyőződésem, hogy az elmúlt 10 alatt a személytelen, sokszor arc nélküli beszélgetéskezdeményezés egy külön tantárgynak kellene már hogy legyen az iskolákban. Ha belegondolunk, elképesztő nehéz ez, végtére annyira gyorsan történik minden, hogy néhány sor és szó alapján szinte fel kell térképeznünk a másik érdeklődésének felénk irányuló intenzivitását. Ugyanakkor néhány általunk adott válaszban pedig annyira sokszínűnek kell mutatkoznunk, hogy az ismerkedések dömpingjében a monitor/telefon túloldalán ülő srác figyelmét tartósan le tudjuk kötni. És ez valójában sokkal nehezebb, mint azt mi ténylegesen gondolnánk. Igen, természetesen az ismerkedés folyamataként elsősorban arra gondolok, amikor két értelmes, felnőtt, egyedülálló férfi ismerkedni kezd egymással egy klasszikus párkapcsolat kialakításának érdekében.

De térjünk vissza a szürke betonos fantomunkhoz, aki néhány levélváltás után sem adta fel, és egyre többet kérdezett. Pár olyan fotót is bemutatott magáról, amelynek hangulata tökéletesen tükrözte azt az általános rettegését, amit mindannyian ismerünk. Vagy érzésből, vagy tapasztalásból. Azt a félelmet, amiből mi egyértelműen tudjuk, hogy a beszélgetőtársunk fél a lebukás lehetőségétól, illetve attól, hogy a biztonságot nyújtó, évek alatt felépített inkognitója egy pillanat alatt köddé válhat.

Maximálisan tiszteletben tartom ezeket a félelmeket, de ugyanakkor mindig kicsit bizonytalanná válok ezekben a helyzetekben. Én magát az ismerkedést ugyanis csak úgy tudom elképzelni, hogy önmagamból a 100%-os valóságot mutatom és adom – beleértve a fotóimat is, mert talán mindannyian belefutottunk már az életünk során olyan ismerkedésbe, amikor az újdonsült randialanyunkról menet közben derült csak ki, hogy egyáltalán nem is olyan stílusú és gondolkodású pasival van dolgunk, mint ahogyan mi azt az első hetekben tapasztaltuk, és annak megfelelően dokumentáltuk magunkban. Ez mindazon túl, hogy rendkívül kellemetlen, nagyon sok drága percet rabol el tőlünk, ami miatt még sokkal bosszantóbb.

Miközben a levelek folyamatosan pattogtak ide-oda, érkezett egy meglepő felajánlás, méghozzá egy invitálás egy aznap esti randevúra. Elképzeléseim és tapasztalataim alapján ilyenkor menetrend szerint mindenkinek eszébe jutnak a különböző haszontalan, de abban a pillanatban elképesztően fontos elfoglaltságok, ami tökéletes hivatkozási alapot biztosít egy viszonylag határozott nem kimondására. Meglepő módon most mégis úgy éreztem, miért ne? Legrosszabb esetben elbúcsúzunk, és további sok sikert kívánunk egymásnak két értelmes, felnőtt ember módjára.

 

Este 9-re beszéltük meg a találkozót egy kissé kieső helyre, a Déli Pályaudvarhoz. Telefonszámot nem cseréltünk, a kommunikációnkban e-mailek voltak a segítségünkre, hogy biztosan megtaláljuk egymást. Ahogy egyre közeledtem felé, megállapíthattam, hogy a képek nem csaltak, csakugyan Ő az, és valóban úgy jelent meg előttem, ahogyan láthattam. Ez ilyenkor mindig megnyugtat, mert minden kétséget kizáróan mással is előfordult már, hogy a randira végül nem a fotó tulajdonosa, hanem egy vadidegen, korban mondjuk 15 évvel idősebb férfi érkezett meg…

István a harmincas éveinek végében jár, kicsivel magasabb, mint én, enyhén mackósabb testalkatú, és nagyon jól szituált. A beszélgetésünk első órája zökkenőmentesnek, és igazán élvezetesnek bizonyult. István foglalkozása köthető a politikához, azon belül pedig az egyik párthoz. Munkájáról élvezettel mesélt, mely számomra roppant kellemes élményt nyújtott. Nagyjából másfél órás séta után beültünk meginni egy italt a Vagon étterembe, ahol végül a málnaszörp alapú limonádéra esett a választásunk. Mindketten furcsán néztünk, amikor egy befőttesüvegben tálalták fel nekünk az italokat, de ebben is sikerült megtalálnunk a poén részt, így nagyon kellemesen és mosolyogva tettük túl magunkat azon, hogy egy csemegeuborkás üvegecskéből fogyasztjuk a mézédes üdítőnket.

Szinte kivétel nélkül bármiről tudtunk beszélgetni. Komolyan mondom, nagyon élveztem. Eleve nem mindennapi élmény különösen intelligens emberekkel beszélgetni, pláne ha az a beszélgetés valójában az ismerkedésünk alapjait jelentheti.

 

Mindketten tudtuk, hogy az esténknek hamarosan vége lesz majd, mert Csepelen lakik, és oda még haza is kell vergődnie. Úgy éreztem, kellőképp élvezem a társaságát annyira, hogy egy darabig elkísérjem őt a Duna felé. Szó esett még a korábbi ismerkedéseinkről is, és meglepő módon megfogalmazott egy elég fontos és egyben komoly mondatot: „Ha van valami, amit utálok az az, amikor egy ismerkedésnél az egyik fél se szó, se beszéd eltűnik, és annyit sem mond a másiknak, hogy hello!” Nos, mondanom sem kell, hogy ez a mondat milyen hatással bírt a korábbi emlékeimre gondolva, de határozottan örültem neki, hogy ebben azonos az álláspontunk.

Volt előttünk egy zebra, ami előtt azt mondtam neki, hogy itt még átkísérem, mert ez egy veszélyes útszakasz (természetesen egyetlen autó sem volt a közelben, csak a törődést volt hivatott kicsit aranyosan bemutatni), majd olyan 300 méter után megálltam, megköszöntem a találkozót, és a folytatásban bízva elbúcsúztam tőle. Röviddel néhány perc után úgy éreztem, jó érzés lenne neki írni egy mailt, így a következő kedves üzenetváltás zajlott le közöttünk hazafelé:

Én: Lehet meg lesz egy pár veszélyes útszakasz arra. Vigyázzon majd ;)

István: Köszönöm a tartalmas első találkozást egyébként :) jól éreztem magam a társaságodban.

Én: Ajjaj, akkor most szükség lesz egy másodikra is?

István: Mindenképp, ha Te is szeretnéd :)

Én: Ezt alaposan meg kell fontolnom. Meg kell vizsgálnom a csillagjegyed, fel kell hívnom a jósvonalat is, hogy megmondják, jó lesz-e, ha mi találkozunk. De ha mégis megkérdezné a jósnő, hogy mikor, mit mondjak neki? Ciki lenne, ha nem tudnék erre válaszolni. :)

István: Akkor kérdezd meg a jósvonalat is, hogy mit üzennek sztük a csillagok. :)

Egy-két üzenetváltás után lefeküdtünk aludni, de nem is kellett olyan sokat várnom a folytatásra, mert másnap reggel már István üzenetére ébredtem. Egész nap üzengettünk egymásnak, és megbeszéltünk egy újabb találkozót, de a rossz idő miatt végül hozzám időzítettük a programot. Kicsit feszült voltam amiatt, hogy a második randira felhívom magamhoz, nehogy azt gondolja, hogy egyből az ágyban köthetünk ki, illetve egyáltalán nem is szeretném, ha ez opcióként megjelenne előtte. Kora délután találkoztunk, viszont még mindig maradt az e-mail, mint kommunikációs csatorna. Megérkezésünket követően olyan dolog történt velem, ami eddig még soha. A nagyszobában található nálam egy hatalmas és egyben igen vastag szőnyeg. Erre a szőnyegre, 1,5 méter távolságban ültünk le törökülésben egymással szemben. Így kezdtünk beszélgetni. Megvolt ennek a maga romantikája, hogy közel is voltunk egymáshoz, de mégis sokkal távolabb, mintha például valamelyik parkban sétáltunk volna. Órákon keresztül beszélgettünk, és egyre többet tudtam meg az életéről, a családjáról, a származásáról. Elmondta, hogy apai ágon muzsikus cigány vér van benne, kicsit azt éreztem ez zavarhatja őt, hogy nem még tudja miként vélekedek erről a témáról.

Valahogyan engem ez a cigány kérdés sosem foglalkoztatott. Már relatíve korán, még általános iskolás koromban találkoztam ennek létezésével, egy nagyon szegény családból származó kisfiú formájában. Feltételezhetően ennek köszönhető, hogy elég korán kialakult bennem a szociális érzékenység, mert jó pár alkalom volt, amikor néhány osztálytársammal együtt megfeleztük a reggelinket vele, amikor nagyon éhes volt. Istvánnak erről a történetről azonban nem beszéltem, annyit mondtam neki, hogy remélem van benne muzikális vér is.

Egyre jobban felbátorodott, és egy aranyos játékot kezdtünk játszani, viszonylag sok nevetéssel, aminek az volt a lényege, hogy ő kérdezett, de választanom kellett a válaszokból. Például Gloria Gaynor, vagy Donna Summer? És természetesen meg is kellett indokolnunk a válaszainkat. Ezzel a kis mókával elég jól lefedtük egymás ízlésének feltérképezését, illetve határozott véleményeinket is elmondhattuk a filmekhez fűződő szenvedélyes rajongásunkkal kapcsolatban.

Sokat nevettünk, tényleg jól éreztem magam. Egy viszonylag feszülős szürke farmernadrágban volt, és egy pillanatban olyan érzést sejtetett a velem szemben ülő látvány, mintha merevedése lenne. Először ez rendkívül hízelgően hatott rám, de igyekeztem nem foglalkozni ezzel a gondolattal, merthogy ez a terület még nagyon távoli kell, hogy legyen.

Az órák teltek, és lassan el kellett kezdenem készülődni, mert aznapra még volt egy fix programom. Kicsit bántam, hogy nem tarthat tovább a kérdezz-felelek, de megnyugtattam magam, hogy a következő randevúra is hagyni kell témát, ami talán akkor még több izgalmat hoz majd az ismerkedésünkbe. Volt a jelenlétében valami cefetül megkapó, ugyanakkor páratlan érzés is. Olyan, ami miatt hosszú órákra félre tudjuk tenni a valóságot, és el tudunk merülni a felfedezésben, mi több, csillapíthatatlan elszántsággal szívjuk magunkba valaki életének különböző fejezeteit.

Egy darabig együtt sétáltunk, és az utolsó közös jelzőlámpánál azt mondta, hogy nagyon jól érezte magát a mostani randinkon is, illetve hogy ezt is egy igen sikeres találkozásnak könyvelhetjük el. Örültem, én is így éltem meg. Kicsit bizakodóan, de mégis boldogan búcsúztam el tőle, várva a folytatást.

Pár perc elteltével kezdetét vette újra az e-mailek harca.

Én: …klassz volt a közelséged a földön, élveztem.

István: Én is, és ismét jót dumáltunk :)

Én: És mikor lenne kedved a filmes/énekes vagy-vagy folytatáshoz?

István: Te hogyan érsz rá?

Én: Holnap pl. 4 után :)

István: Az nekem sajnos nem jó, de kedd 16 óra után már rendben lesz :)

Ezután Istvánról soha többé nem hallottam. Egyetlen ímélemre sem válaszolt többé, sőt a romeo-s üzeneteimet is csupán csak elolvasta, de azok egyikére sem reagált. Két levél után csalódottan vettem tudomásul, hogy ő számomra eltűnt. Élesen csengett a fülemben azonban az első találkozásunk egyik legfontosabb mondata, amelyet magáról elmondott: „Ha van valami, amit utálok az az, amikor egy ismerkedésnél az egyik fél se szó, se beszéd eltűnik, és annyit sem mond a másiknak, hogy hello!”

Mikor hirtelen, és váratlanul kilöknek bennünket egy ajtón – mindegy, hogy otrombán vagy épp elegánsan is teszik – azt még el tudjuk fogadni. Amikor úgy történik az elválás, hogy az ajtó ugyan nyitva marad, de otthagynak egyedül, az kevésbé érthető, és sokkal rosszabb érzés. Ilyenkor nem tudjuk, hogy pont annál az ajtónál a történtek után nekünk vajon mit kell még tennünk. Becsukjuk, vagy hagyjuk nyitva, vagy csak köszönjünk el, hogy helló? Az igazság az, hogy mindannyian ott állunk még néhány percig, mint egy lefosott kilométerkő, aztán megrázzunk magunkat, és lassan, kissé megtörve becsukjuk. Végül elköszönünk az ajtótól, hiszen az semmiről sem tehet.