18. rész: És egyszer csak... Út a szivárványig

 

Mindenkinek van egy története. Talán a legtöbbször tiszta, olykor épp mocskos, hol pedig fájdalmas. Egy viszont biztos: melegként meglelni a szivárványt talán az egyik legnehezebb dolog, amire az életünk során vállalkozunk.

Fogalmam sem volt, mennyi buktatóval kell majd szembenéznem az évek múlásával, és arra sem voltam igazán felkészülve, hogy milyen lesz egyszer megtapasztalni majd a szabadságot a szivárvány alatt. Újra élve az elmúlt sok évet, egy cseppet sem gondolom annyira különlegesnek, vagy épp érdekesnek, mint egy hollywoodi filmben, de ezek hatására lettem olyan, amilyen lenni szerettem volna… igazán. Szabad, és homoszexuális.

Tulajdonképp minden érdeklődéses beszélgetésben elhangzik a kérdés, hogy mikor jöttem rá, hogy valójában a férfiakat szeretem. Leginkább a heteroszexuális kérdezők azok, akik nem is tudják elképzelni, hogy ez valójában nem egy villámcsapás által jelenik meg az elménkben. Ez velünk együtt fejlődik. Kinél korán, kinél pedig lényegesen később kerül a felszínre, de attól még ott van, és fejlődik. Még ma is rengetegen vannak, akik valamiért nem tudnak megbirkózni a mássággal. Lehet, hogy a környezet, vagy épp az elvárások, netán a szégyenérzet miatt. Értük és miattuk a legfontosabb, hogy mindannyian elmondjuk a saját utunk valódi történetét, amely talán erőt és segítséget ad azon társainknak, akik nem merik megtenni azt a bizonyos utolsó lépést a boldogságuk felé.

I am what i am:

Az én történetem 1983-ban kezdődött azzal, hogy megszülettem egy vidéki város klinikáján, egy teljesen hétköznapi, dolgos családba. A szüleim viszonylag friss házasok voltak, amikor a képbe kerültem, de tervezetten. Anyukám női szabóként, Apukám pedig gyári munkásként kereste meg a konyhára valót.

Még óvodás voltam, amikor reggelente felfigyeltem egy velem egyidős gyerekre, aki a trolin mindig pontosan ugyanazon a széken ült, a vezetőfülke mögött. Én pedig következetesen az első ajtó mögé ültem, ahonnan folyamatosan figyelhettem őt és az eseményeket az utazásunk során. Néhány közös reggel után én már természetesnek vettem a tényt, hogy ő lett a szerelmem. Az óvodában pedig sokszor értetlenül álltam a helyzetek előtt, hogy miért mindig papás-mamást kell játszani, és miért nem lehet papás-papást inkább. Emlékszem, a wc-ben már akkor érdeklődéssel figyeltem a többi fiút, miközben pisilt.

A szüleim egy nap kitalálták, hogy kezdjek el úszni tanulni, mert az nekem nagyon jó lesz. Amikor a többiek az oviban az igazak álmát aluszták, én a város uszodájában edzettem, és közben ámuldozva, örömmel néztem a fecskés alsós férfiakat a vízben is, és az öltözőben is. Magát az úszást nem szerettem, de a látványt, ami fogadott az öltözőkben, azaz a meztelen valóságot, azt nagyon. Az öltözős pucér férfiak gondolata sokszor velem volt még otthon is, amikor lefekvéshez készülődtem. Hogy is feledhettem volna a csodaszép szőrös péniszek és testek látványát?!

Még nem voltam iskolás, amikor a szüleim nagyon jóban lettek egy szomszéd házaspárral, akiknek szintén velem egyidős volt a fiuk. Ő volt Zalán. Zalánnal különleges kapcsolatunk alakult ki.

Amikor a szüleink a ház előtt beszélgettek, mi rendszerint elbújtunk egy bokorban, és egymásnak mutogattuk a fütyinket. Pedig ekkor még csak 5 évesek voltunk. Ebben az időben láthattam először az Apukámat is meztelenül, és teljesen rabul ejtett a pénisz látványa. Természetes, hogy a gyerekek felfedezik a szülők testét. Elvégre ki más testét látnák először?

Amikor az uszodában először megláttam egy felnőtt férfi falloszt, tudtam, és éreztem, ez lesz az, amire én vágyni fogok, ha felnövök. Egy nap a nagyszobában a szekrényben kotorásztam csokoládé után, amikor a szüleim nem voltak otthon, és találtam egy újságot, amiben csak férfiak voltak fedetlen péniszekkel. Számomra az egy csodálatos esemény volt. Leültem a földre, lapozgattam 5 évesen azt az újságot, és ámultan néztem milyen gyönyörűek a szőrös péniszek, amelyeket benne láthattam. Amikor a szüleim elmentek otthonról, egyből vettem elő, és nézegettem rendszeresen, és puszilgattam a fotókon lévő hímtagokat. Teljesen megbabonázott, és annyira magabiztosan tudtam, hogy egy nap ilyet szeretnék megérinteni, hogy onnantól kezdve sosem vontam kétségbe ezeket a vágyaim… Ebben az időben ment a Klinika című sorozat is, amelyben Udo volt az igazi szerelmem. Annyira tetszett nekem, hogy rendesen meghatódtam, és elérzékenyültem, ha Őt láthattam a képernyőn. Később pedig életemben először éreztem zavarban magam, neki köszönhetően egy férfi miatt. Tudtam, hogy ez nem véletlen, ez lesz az én utam…

Zalánékkal a családi programok idővel közös szilveszterezésekre is kiterjedtek, egyik éveben itt, a másik évben pedig ott tartottuk. Ezeknél az alkalmaknál mindig elbújtunk a szüleink hálószobájában, és már nem egyszerűen mutogattuk egymásnak a fütyinket, hanem meg is simogattuk egymásét, sőt az utolsó években – általános 1-2. osztálya körül – már puszilgattuk is egymásnak. Fura mód nagyon vártam ezeket a találkozókat, és magától értetődött ez a helyzet. Nem volt benne semmi természetellenes. Egyszerű volt, és tiszta. Nem emlékszem már, hogy kinek a kezdeményezésére mutattuk meg egymásnak, de arra viszont pontosan emlékszem, hogy 7 évesen a szüleim hálószobájában az ITT NOKIA tévénk mellett kaptam életem első pusziját a fütyimre Zalántól. Furcsa, mert sosem éreztem azt, hogy ő lenne a szerelmem, vagy szeretném, ha ő lenne a szerelmem. Volt közöttünk egy kapcsolódás, de sosem volt olyan mély. Viszont elképesztő erejű titkot őriztünk nap, mint nap. Voltak közös nyaralások is, ahol a hagyományt folytattuk, de egy nap megszakadt a szüleink között a kapcsolat, és mi sem találkoztunk többé egészen a 2000-es évek elejéig, ahol nagyon gúnyosan azt mondta nekem: „hallom miket beszélnek rólad…” és kacagott. Én pedig pontosan emlékeztem minden mozdulatára a múltból.

Az első puszi:

Az általános iskolában volt egy Laci nevű osztálytársam úgy harmadikos koromban, nem kifejezetten volt csinos, de maradandó élményt kaptam tőle, ugyanis az első szájra puszi vele történt meg a napközis terem ajtajában. Nem kimondottan volt átütő élmény, de nagyon tetszett, hogy megpusziltak úgy, ahogyan a filmekben láthattam. Ezt követően viszont eltelt néhány év, amelyről semmilyen emlékem sincs, hogy férfiakkal-fiúkkal kapcsolatban volt-e bármilyen gondolatom vagy vágyam. Olyan, mintha elvágták volna ezt bennem. Megéltem a gyerekkorom, ahogy tudtam.

Ötödikes koromtól viszont már szexuális vágyakkal kezdtem megélni a melegségem, ugyanis elkezdtem felfedezni a saját testem, amihez nagyon sok férfi gondolata szolgáltatta a képzelgéseket. Fantasztikus pillanatokat okoztak az elképzelt pucérkodások, és közös péniszsimogatások. A BRAVO magazinban pedig néha sikerült elcsípnem egy-egy melegekről szóló cikket, vagy épp egy pucérra vetkőzött srácot is. Pont ezért rászoktam a német BRAVO vásárlására is, amit a reggeli zsebpénzemből vettem minden héten szerdán (375 forintért), mert abban rendszeresen voltak pucér fiúk, és láthattam a számomra legszebb testrészt is, a falloszt.

Ebben az időben kezdődtek az első problémák a környezetemben. A többi fiú már nem kimondottan beszélgetett velem, hiszen ők elkezdtek nagyon férfiasodni, és én pedig egy teljesen más fejlődési szakaszba léptem. Egy ideig a lányok még kitartottak mellettem, de elérkezett hatodikos koromban az a pont, amikor már cikinek számított velem beszélgetni. Egyre többször csúfoltak eleinte ártalmatlan jelzőkkel illetve, de végül egy évfolyamtársam a köznyelvbe ültette a buzi jelzőt, így sajnos onnantól kezdve én lettem az iskola buzija. Lépten-nyomon csúfoltak, leköptek és megaláztak. Kezdetben nagyon könnyen viseltem, mert volt bennem valami elképesztő önállóság és tartás, amelynek hatására felül tudtam ezeken kerekedni, de legbelül nagyon fájt, hogy nem tudok senkivel sem beszélgetni ezekről. Voltak a ház körül ugyan gyerekek, akikkel néha tudtam bandázni, de mindig csak egy megtűrt személy voltam, vagy épp akkor kellettem csak, amikor hiányzott még egy fő a valamihez.

 

Ahogy a hónapok teltek, egyre több érzelem és szeretet kezdett bennem megjelenni, amit nem tudtam hol hasznosítani, mert mindenki utált. Hetedikes voltam, amikor talán a fiatalságom legmegrázóbb pillanatait élhettem meg egy balatonkenesei osztálykiránduláson. Ekkor már senki sem akart velem egy házban aludni, de a létszám miatt bepréseltek egybe. Sok beleszólásom nem volt, az is szerencsésnek volt mondható, hogy egyáltalán egy ágyat kaptam. Az este folyamán nagyon sokat csúfoltak, majd reggel szembesülnöm kellett azzal, hogy az éjszaka leple alatt a fiúk összegyűjtötték egymás pisijét, és rám borították. Úgy ébredtem fel, hogy tiszta pisi volt mindenem. Meglepő módon nagy tartással tudtam ezt kezelni, de egész nap bántottak, hogy letusoltam-e már a pisát magamról. Belül ott nagyon összetörtem. Mindenki kinevetett. Senki sem volt már, akinek a szemében akár csak egy másodpercre is megláthattam volna, hogy esetleg sajnál. A nyolcadikat már úgy éltem végig, hogy az egész iskola buzizott, beleértve már a fiatalabb évfolyamba járókat is. A mai napig nem tudom, hogy tudtam túlélni ezt a két évet az iskolában. Viszont közben lett egy barátom, a Milán, akiről már olyan sokat meséltem. Ő átmenetileg biztosított számomra egy másik világot, ahol fontosnak és különlegesnek érezhettem magam, de sajnos a gimiben már számára is vállalhatatlanná vált a barátságunk.

Pechemre pont egy olyan gimnáziumba mentem, ahol egy általános iskolai volt osztálytársam anyukája lett a matektanárom. Nyilván otthon sokat hallott az én megpróbáltatásaimról, viszont olyan hitvány módon volt velem szemét a gimiben minden ok nélkül, hogy azt nehezen tudtam felfogni. Olyan volt, mintha folyamatosan ki akart volna rúgatni engem. Úgy beszélt velem, mint egy darab szarral, és sajnos egyre több tanáron vettem észre ezt a bánásmódot az irányomba megjelenni. Őszintén nem értettem, hogy mégis mi rosszat teszek én nap, mint nap, amikor szemmel láthatóan pusztán csak túlélek. Mindenki bánt, csúfol, megaláz, és a tanárok ezt pontosan jól tudják, és még ők sem állnak mellém. Sőt…

Volt egy kémiatanárom, aki megmutatta nekem, milyen is egy igazán gonosz tanár. Az elsős évem közepe felé a szüleim házassága már menthetetlenné vált, és mindennaposak voltak a veszekedések. Észre sem vették, hogy milyen nehéz lett az életem, és hogy a zenén és a csukott ajtón kívül nincs másom. Nem látták, hogy mennyire el vagyok veszve, illetve azt sem, hogy 14 éves korom ellenére hétvégente a nagymamámhoz menekülök egy kisebb faluba, ahol a gyerekkorom érintetlen darabjai még megmaradhattak. Ez volt az egyetlen hely, ahol biztonságban érezhettem magam, és időt tölthettem a számomra legédesebb teremtéssel, az unokahúgommal. Amikor ő nem volt jelen, a kertben lévő csirkék jelentették számomra a barátokat, akikhez kiültem, és nekik meséltem milyen nehéz az életem. Csirkék. Abban a korban, amikor a legnehezebb mindenkinek a gyerekkort elengedni és elfogadni, hogy változunk.

De térjünk vissza a bizonyos kémiatanárhoz. Hosszasan próbáltam felidézni a nevét, de sajnos – vagy nem sajnos - nem emlékszem rá. A heppje volt, hogy a kémia munkafüzetnek mindig ott kell lennie az órán, ellenkező esetben egyest ad. Volt egy nap, amikor nem tudtam készülni, mert a szüleim végig veszekedték az egész estét, az apukám pedig tehetetlenségében időnként belevert a szekrénybe, emiatt nem fogott az agyam, és nem készültem fel kémiából másnapra. Óra előtt elmondtam ezt a tanáromnak, illetve azt is, hogy a szüleimmel mi történik. Legnagyobb megdöbbenésemre kihívott felelni, és kérte a házi feladatom is. Őszintén elmondtam neki, hogy nem csináltam meg a házi feladatot, és nincs is nálam a munkafüzet, illetve, hogy nem tudtam készülni. Ő kinézett az osztálytársaimra, és azt mondta nekik: „Látjátok, így kell egyszerre három egyest begyűjteni!”

És valóban. Aznap három egyest kaptam tőle. Éveken át lepörgött előttem ez a jelenet, és annyira sajnálom, hogy akkor még nem volt bátorságom ahhoz, hogy elmondjam neki, mekkora egy rohadék, és nemhogy tanárnak nem való, de embernek sem. Ebben az időszakban már nagyon felerősödtek a szóbeli és fizikális bántalmazásaim is, és már nem mertem testnevelés órán sem megjelenni, mert az öltözőben nagyon erős és fájdalmas élményekben volt részem.

Ekkor már komoly összefogás volt ellenem a suliban a tanárok részéről is, mert kényelmetlen volt az iskolámnak, hogy egy mindenki által homoszexuálisnak tartott srác jár oda. Egyre többször mentem el az órákról a közeli a folyó partjára sírni, hogy otthon ne lássák a szüleim, mennyire nagy a baj. Senkivel sem tudtam beszélni arról, min megyek keresztül. Ők a válóper közepén voltak, és nem tudtak rám figyelni. De még mindig volt egy hely, ahová el tudtam menekülni, a nagymamámék házába, ahol senki sem bántott, és visszatérhettem gyerekkorom azon éveihez, amikor még boldog voltam. Első év végén kaptunk is egy levelet, amelyben elmondták, hogy a nem szeretnék, ha tovább az intézmény diákjai között lennék. Hát nem édes?

A szüleim egy nap beírattak kajakozni a város vízitelepére, amit őszintén annyira rohadtul utáltam, hogy nem tudom elmondani. Viszont felfedeztem, hogy közvetlenül a vízitelep mellett van egy nudista strand, ahol nagyon sokan napoznak, és kedvelt kukkolási helyszínem lett a kajakból, és önfeledten álmodoztam arról, hogy az a sok férfi mind az enyém legyen.

Millenium, az előbújás:

Anyukámnak volt egy kuncsaftja, egy nagyon aranyos nő, akinek volt egy velem egyidős jégkorcsolyás fia, Ádám. Anyu tervezte és készítette a különböző versenyruháit. Sűrűn jártak hozzánk, de mi nem igazán beszélgettünk egymással. Éreztem, azaz inkább reméltem, hogy meleg, de nem tudtam biztosan, csak azt, hogy én neki szeretném elmondani először, hogy meleg vagyok. Ádám egy finom, csodaszép srác volt, aki elképesztően kedves és sugárzóan szerethető volt. Egy nap úgy döntöttem lépek, és kinéztem a telefonszámukat Anyu ügyféllistájáról és felhívtam őket. Nem voltam felkészülve a beszélgetésre, azt sem tudtam mit mondjak neki, de végül a maga fura módján megbeszéltük, hogy elmegyünk moziba együtt. A Csibefutamot néztük meg, a helyi plázában, és hazafelé felfedtük egymásnak a melegségünk titkait. Életemben először éreztem azt, hogy valaki megért, és én is Őt. Nagyon sokat nevettünk azon az estén a hosszú sétán át, és olyan dolgokat is ki mertem mondani, amit korábban sosem. Talán még önmagamnak sem. Sosem tudtam rá potenciális srácként tekinteni, pont azért, mert nekem Ő egyet jelentett a tisztasággal és a csodával, amiért életemben először szabadnak érezhettem magam a jelenlétében. Ez pontosan 22 évvel ezelőtt történt, augusztusban. Azóta is ő maradt az én Shánti-shántim, és ez már így is marad.

A nap, amely mindent megváltoztatott:

Egy nap épp a parton sírtam, mert nagyon egyedül éreztem magam, és a szüleim válása is megtörtént. Anyukám elköltözött, én pedig a kemény Apámmal maradtam, akinek sosem voltam elég jó, és mindig azt éreztem, hogy csalódott amiért „ilyen” fia lett. Egyáltalán semmi okom nem volt az örömre, kezdett szétesni az életem. A tanulás egyre nehezebben ment, egyre több lett a rosszabb jegy, és egyre kilátástalanabb lett. Ekkorra már napi szinten az utolsó 2-3 órát lógtam el az iskolából, és magányosan a parton ültem és próbáltam megfejteni hol sírva, hol zokogva, hogy mit tettem én, amiért ennyire utál engem mindenki. Aznap azonban odalépett hozzám egy harmincas éveiben járó srác, Zoltán. Leguggolt mellém és megkérdezte mi a baj. Mit sem törődve a félelmekkel, egyszerűen kibukott belőlem minden az elmúlt évekből, és csak mondtam és mondtam a legféltettebb titkaim. Mire szegény Zoltán szóhoz jutott, eltelt szerintem legalább fél óra. Legnagyobb meglepetésemre ő is meleg volt. Meghallgatott, és azt mondta ne aggódjak, ő segít nekem. És tényleg így is lett. Egy szempillantás alatt lett egy meleg barátom, akinek egy komoly baráti társasága is volt. Elvitt magával, bemutatott nekik és néhány nap alatt lett egy új családom, akik onnantól kezdve vigyáztak rám, és felügyelték az életem. Minden szükséges információval elláttak, törődtek velem úgy, ahogy mindig azt is vágytam. Soha, egyikük sem élt vissza a helyzettel, amiért végtelenül hálás vagyok Nekik.

Az első szeretkezés: 

Az internet kora beköszöntött, és megjelentek a chatek is, többek között a „Gyalogló chat” MÁS szobája. Itt kezdtem el beszélgetni idegen meleg férfiakkal is. Hosszú órákra kapcsoltam ki a valóságot az életemből, és mindent elkövettem, hogy megtaláljam az első igazi férfit, akivel a szüzességem elveszíthetem. Elkezdtem ismerkedni egy szintén Zoli nevű sráccal, akiről nem igazán tudtam komolyabb dolgokat, de nagyon kedvesnek tűnt. Akkoriban még nem küldtünk magunkról fotót, csak nagyon sok idő elteltével, így az anonimitásunk egészen sokáig megmaradt. Azt tudtam, hogy egy kaszinónak az egyik vezetőjeként dolgozik, de azt nem tudtam, hogy hol. Egy nap aztán elkérte az életem első mobiltelefonjának számát, és titokban beszélgetni kezdtünk esténként. Fotót azonban továbbra sem láttunk egymásról.

2001-ben egy pénteki napon néhányan elmentünk egy karaoke estre, ahol az egyik Móni nevű ismerősömmel beszélgettünk, amikor odalépett hozzánk egy helyes pasi, és be lettem neki mutatva. Fürkésztem az ismerős hangját, és pár másodperc alatt rádöbbentem, hogy Ő az, akivel én hetek óta beszélgetek telefonon! Elváltoztattam a hangom, nehogy lebukjak előtte, de néhány perc után ő már tovább is állt. Annyira örültem, hogy éreztem, itt az idő elmondanom neki, hogy én vagyok az, akivel már egy jó ideje beszélget, ezért írtam neki egy SMS-t, és ő ezt követően azonnal fel is hívott. Természetesen a karaoke estnek onnantól kezdve semmi értelme nem volt, mert a környező vasútállomás körül sétálgattunk, és örültünk egymásnak. Aznap este meg is csókolt. Úgy igazán. Ő lett az első barátom. Neki adtam a szüzességem is, amely bár nem kifejezetten méltó körülmények között – az anyukája ügyvédi irodájában a földön a szőnyegen – történt meg, de mégis csodálatos, és emlékezetes volt, maradt.

Az előbújás a szülőknél:

Talán Anyukámtól féltem a legjobban, hogy ő mit fog majd szólni és gondolni rólam akkor, ha már összeáll a kép a teljes igazságról. Amikor ezt elmondtam neki, már Budapesten élt, és bár néhány napra szüksége volt, hogy megeméssze, elég jól fogadta. Apukámmal viszont nehezebb volt a helyzet. Mindenképp egy férfias, mármint klasszikus heterós, szilárd érzelgősségmentes pasit akart belőlem nevelni. Viszonylag gyorsan újraházasodott, és az új felesége elég hamar belopta magát a szívembe, azaz inkább ügyesen használt arra, hogy az apámhoz még sokkal közelebb férkőzzön.

Egy gyenge pillanatomban színt vallottam neki is, amit ő a határozott kérésem ellenére elmondott apukámnak, mondván, majd ő összehoz bennünket. Ennek az lett a következménye, hogy az apám iszonyatos indulattal érkezett meg haza, és nagyon megvert. A nagyszoba közepén terített le a földre, és ahogy tudott úgy vert, és közben azt mondogatta, hogy nem férek bele a család erkölcsi normáiba. Egy véletlen pillanatban sikerült úgy helyezkednem, hogy ki tudtam szaladni a lakásból, és teljesen összetörtem. Sajnos korábban is voltak helyzetek, amikor az apám azt gondolta, hogy a fenyítést kell alkalmaznia – bár hála az égnek, azért nem olyan sokszor… - de ennél a pontnál teljesen összerogytam.

Hiába kért utána bocsánatot, bennem minden eltört. Olyannyira nem fértem bele a család erkölcsi normáiba, hogy mindenki elfordult tőlem. Sőt, még el is kellett költöznöm otthonról, mert nem volt már maradásom. Egy albérletet előre egy hónapra kifizettek apámék az új feleségével, és nem volt tovább maradásom. Néhány hónapig próbáltam egyedül boldogulni, a suli mellett dolgozni kezdtem, hogy az albérletet is ki tudjam fizetni. Emlékszem, volt egy olyan karácsonyom, amikor szenteste egy fél kg-os kenyér, 1 tesco-s margarin és egy fél kilós baromfipárizsi volt az ünnepi vacsorám. Azt hiszem ekkor éreztem magam a legjobban elveszve. Ekkor nőttem fel igazán ehhez a homoszexuális kérdéshez.
 

A döntés, és az új nap:

Néhány nap leforgása alatt elhatároztam, hogy feladom az életem az akkori minőségében. Döbbenten álltam a helyzet előtt, hogy az apai ágú családom elfordult tőlem a melegségem miatt, és magamra hagytak. Hiába voltam ugyanaz az ember, hiába szerettem őket ugyanúgy, én már nem fértem bele a család erkölcsi normáiba. Épp ezért ott meghúztam egy vonalat. Többé már érdekelt, hogy ki mit szól hozzám, vagy a melegségemhez. Nem tudtam ennél mélyebb érzelmi pontot elképzelni a sokéves szenvedések után. Elhatároztam, hogy új életet kezdek Budapesten, és megkeresem magamnak azokat a barátokat, és életet, amiben boldog leszek, és úgy, ahogyan vagyok. Semmi sem tántoríthatott el, ezért néhány alkalommal feljöttem Budapestre, hogy előkészítsük Anyukámmal az új életem.

 

Egyik nap hazafelé a vonaton cigizni akartam, és egy nagyon dekoratív szőke hajú lány mellé álltam. Beszélgetésbe elegyedtünk. Elkezdtük szidni a MÁV-ot a tisztaság miatt, és egy pillanatban egyszerre mondtuk ki ugyanazt a mondatot: „Hát igen, Magyarországon vagyunk.” Nos, eme mondat volt az, a ami akkor és ott összekötötte az életünk, és olyan szoros és mély barátságot fűzött közénk, ami már több, mint 18 éve tart, és Judittal bármiben számíthatunk egymásra. Ő akkor Budapesten lakott egy kollégiumban, és még egy indokkal több volt, hogy felköltözzem. Néhány héttel később elhagytam a városom, és elkezdtem építeni az életem egy új helyen. Életem legjobb döntése volt.

Valami megváltozott bennem. Úgy éltem meg akkor a helyzetet, hogy a szülővárosom volt a nulladik kilométerkő, és a következő állomása lett az életemnek Budapest. Többé már nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam. Soha többé nem éreztem azt, hogy bárkinek is meg kellene felelnem. Nem zavart, ha valaki lebuzizott, mert már nem érdekelt. Tudtam mi a célom. Az, hogy boldog legyek. Hogy olyan emberek vegyenek körül, akik azért szeretnek, amilyen vagyok, és pont úgy, ahogy vagyok. Ahogy erre az útra léptem, onnantól kezdve a világ is kinyílt a számomra. Jöttek az új barátságok, haverkodások, élmények és emlékek. Olyanok, amelyekre még hatvanévesen is szívesen gondolok majd vissza. Jók, és rosszak egyaránt. Viszont már hazugságok nélkül.

 

Szerintem ez a kulcs a boldogsághoz. Elengedni azt, hogy meg akarjunk felelni. Nem szabad félnünk attól, hogy a környezetünk mit gondol rólunk egész egyszerűen azért, mert nem a környezetünknek kell bennünket választania, hanem nekünk a saját környezetünket. Felnőttként már pontosan értem, hogy az igazi családunk valójában azok a barátaink lesznek, akik mindig, minden helyzetben mellettünk állnak majd. A család csodálatos dolog, ha van elfogadás és szeretet. De az én generációm családjainál sajnos a szeretet a legtöbb esetben felételhez volt kötött, talán sokunknál még most is.

Sok év elteltével kellett megtudnom, hogy egy közeli családtagom férfi tagja külföldön házasságban él egy másik férfival. Úgy éltem le életem első 15 évét, hogy a családom – amelynek az erkölcsi normáiba nem fértem bele – elhallgatta ezt a tényt előlem. Pedig mennyit segített volna nekem ez az információ a mindennapokban akkor, amikor azt hittem én valami korcs vagyok.

 

Én hiszek abban, hogy mindenki különleges. Nem kell mindenkivel jóban lennünk, és nem kell mindenkinek szeretnie, vagy tisztelnie bennünket, mert nem ezen múlik majd a boldogságunk. Nem azon kell gondolkodnunk, hogy hogyan feleljünk meg a különböző elvárásoknak, hanem azon, hogy lehessünk büszkék arra a felnőtt emberre, akivé lettünk. Mert túléltük.

Lehet, hogy sokan még a nagy lépés előtt állnak, vagy az út legelején, nekik csak azt tudom mondani, hogy „Csodálatosak vagytok!” Ne másért akarjatok élni és létezni, hanem saját magatokért, és a boldogságotokért. Ha pedig ez valakinek nem tetszik, vagy feltételeket szabna, egyszerűen csak hagyjátok el. Rengetegen vagyunk, és nagyon sokan hisznek még az igazi, feltétel nélküli szeretetben akár barátként, akár pedig párként. Ha pedig egy másodpercre is elbizonytalanodnátok az előbújásban, jusson eszetekbe, hogy sokkal jobb, ha valaki azért szeret Benneteket, amilyenek vagytok, és nem azért, amit rátok akar erőszakolni.

Az életetek értékes, és egyedülálló. Nincs belőle több. Nem szabad pazarolnotok az értékes pillanatokat olyan emberekre, akik nem méltóak erre. És talán, ami a legfontosabb: önmagatokkal szemben sem fair, hogy olyan élményektől fosztjátok meg magatokat, amiből építkezni, emlékeket és érzelmeket tudnátok majd profitálni. Nem könnyű, de a szabadság mindent megér. Akarjátok megélni Ti is. Törekedjetek a teljes csomagra, őszintén és hazugságok nélkül.

Az, hogy ma ilyen büszkén és szilárdan itt állhatok, és kereshetem az igaz szerelem csókját, annak köszönhető, hogy meghoztam a talán legnehezebb döntést az életemben. Ma már emelt fővel emlékezem vissza a legnehezebb időszakokra és emlékekre is, mert mindezek kellettek ahhoz, hogy ma olyan életet élhessek, amilyet mindig is szerettem volna. Szabad és vidám mindennapokat olyan emberek társaságában, akik azért kedvelnek, aki vagyok.

 

Bízzatok magatokban, merjetek élni, és tegyetek a boldogságotokért. Vigyázzatok magatokra és lehetőség szerint egymásra is. A mai napon emlékezzünk meg mindazokról a meleg társainkról is, akik nem tudták meglépni azt a bizonyos lépést, és feladták az életük a kilátástalanság miatt. Nagyon sokan vannak, akik mellett nem álltak barátok, és inkább eldobták az egyetlen életüket. Azt hiszem, már nekünk, felnőtteknek a felelősségünk, hogy a mai gyerekek és fiatalok soha ne kerülhessenek majd ilyen helyzetbe. Támogassátok egymást, és ne legyetek szemetek senkivel sem, még az ismerkedések során sem. Legyetek emberek nagybetűs E-vel, és boldogok.

Legyetek azok, akik csak lenni szeretnétek! Boldog PRIDE-ot kívánok Nektek. <3