6. rész: És egyszer csak... Ex és Budapest

Az elmúlt napokban alkalmam nyílt kivételesen értelmes beszélgetéseket folytatni olyan férfiakkal, akik történetesen tudják, hogy mire vágynak, és még azzal is tisztában vannak, hogy ehhez mit szükséges megtenniük.

Büszkén jelenthetem, hogy 3 olyan beszélgetőtársam is akadt a világhálón, akik nem küldtek merev, vagy épp félmerev állapotban fotózott hímivarszervet. Sőt, továbbmegyek. Még a farpofák között nyíló Mariana-árokról sem kaptam dokumentált fotókat… és bevallom ezt élveztem.

 

Periodikusan megfigyelhető, hogy a jelen kor ismerkedésének egyik fontos alaptémája, hogy mennyi ideje vagyunk egyedül, illetve, hogy a legutolsó párkapcsolatnak nevezhető kötelékünk miféle okokból bomlott fel. Ez az olykor idegesítő, vagy fájdalmas téma akkor is előkerül, ha nem kívánt, vagy épp kívánt testi kontaktusteremtés miatt ismerkedünk egy arra méltónak vélt személlyel. 

Mikor lett ennyire fontos életünk előzményeinek ezen része? Vajon az ismerkedésünkre gyakorol bármilyen hatást annak tudata, hogy az újdonsült randialanyunk miért szakított korábbi partnerével, vagy épp miért dobták Őt ki? Miért érezzük nagyon fontosnak megkérdezni, hogy miért lett vége? Van erre valami íratlan szabály, hogy együttérzésünket és sajnálatunkat kell kifejezni azért, mert egyedülálló státuszba került valaki? Mindezt úgy, hogy közben pedig nagyon örülünk neki, hogy egy ilyen helyes hím lehetőséget és időt biztosít nekünk arra, hogy az életébe betekintést nyújtson. Kit akarunk ezzel átverni? Magunkat, hogy annyira kedvesek és törődek vagyunk egy vadideg emberrel?

Pláne, hogy ezalatt azt is elfelejtjük, hogy illendő lenne megköszönnünk, ha valaki egy tappancsot ad a profilunkra, vagy épp kedvesen elbúcsúzzunk azoktól, akikkel nem szeretnénk ismerkedni. Egyik oldalról szeretnénk módfelett tisztességesnek tűnni, ugyanakkor gond nélkül vagyok tetű alakok is?

 

Magamon is megfigyelhető ez a fajta érdeklődés akkor, amikor egy potenciális férfi kerül a látóterembe. Nem tudom eldönteni, hogy miért tölt el mégis magabiztossággal, amikor a másik fél életének nehéz periódusairól vall az ismerkedésünk során, illetve, hogy miért teszek fel célzott kérdéseket a témában. De így van, nálam is.

Fel kell tennem a kérdést, hogy miért szeretünk szimatolni más kapcsolatának egykori szennyeseiben, illetve miért mi szeretnénk azokat bizonyos idő után kimosni?

 

Amikor engem kérdeznek arról, hogy mióta vagyok egyedülálló, mindig elmondom, hogy tavaly május óta. Rendszerint jön is a kérdés, hogy fájdalmas volt-e a szakítás? Mennyi ideig voltunk együtt? Túltettem-e magam rajta? Biztos vagyok benne, hogy mindenki ugyanezeket a kérdések kapja meg az ismerkedés első néhány órájában.

Ezekre a kérdésekre azonban mégsem merünk teljesen igazat válaszolni. Gondoljunk csak bele, ha tényleg őszinték lennénk, egészen biztosan ránk sütnék, hogy lelkileg még nem tettük túl magunkat a traumán, és egyáltalán nem biztos, hogy készen állunk egy új kapcsolatra. És ahogy ez kimondásra kerül, mielőtt még reagálhatnánk, máris megkaptuk a kis narancssárga értékcsökkentett matricát, amivel a társkereső oldal leolcsózott részlegére kerültünk. Pedig dehogynem. Készen állunk egy új ismerkedésre, amelyből új párkapcsolat alakulhat. Viszont a legjobban talán mégis akkor tesszük, ha az igazat mélyen elhallgatjuk a szakítással kapcsolatos érzéseink tekintetében.

Egyébként tulajdonképp igen, nekem fájdalmas volt az utolsó elválás.

Azt vallom, hogy az az ember, aki életében egyszer megtapasztalja milyen a szerelem, az nagyon szerencsésnek mondhatja magát. Hihetetlenül sokan élik úgy le az életüket, hogy sosem érezték az igaz szerelmet. Nekem ebben a tekintetben szerencsém van, mert kétszer is átélhettem azt az igazi, mindent elsöprő, felhőtlen és lila köddel telefüstölt, boldogságos szerelmet.

Az első nagy Ő több, mint tíz évvel ezelőtt toppant be az életembe. Alighanem a leggyönyörűbb és legokosabb férfi volt, akivel addig a sors – vagy épp én magam – összehozott. Néhány hónap alatt érzelmileg eljutottam arra a szintre, amikor kezdtem elképzelhetőnek tartani, hogy ezzel a férfivel szeretném leélni az életem. Sokáig úgy tekintettem rá, mint az igazi nagy Ő-re. Emlékszem, amikor nála töltöttem az első igazi közös éjszakánkat, reggel együtt mentünk reggeliért, és kaptam Tőle 2 kakaós csigát, amiből csak az egyiket ettem meg, a másikat lefagyasztva őriztem tovább, emlékként. A szakításunk utáni hónapokban váltam meg a csigától, addig bizony ott volt a fridzsiderben.

A szakításunk, azaz az elválásunk után azt véltem, ilyen komoly érzéseim már talán már sosem lesznek valaki iránt. De lett. 7 évre rá megismertem a második nagy Őt, aki mégis inkább az elsőt megelőző, és túlszárnyalóvá vált. Boldogabb voltam, mint valaha. Azon kaptam magam, hogy megjelent az elgondolás bennem, hogy „igen, megtaláltam azt az egyént, akivel össze szeretnék házasodni. Sőt, ha az életem hátralevő részét vele élhetem le, akkor már nagyon elégedett leszek az életem alakulásával.” Korábban ilyet én sosem éreztem. Habár menthetetlenül romantikusnak tartom magam, a házasság, és a hozzá fűződő álomvilág addig tényleg csak egy álom volt. Azonban egyszer csak valósággá vált.

Egy nap aztán minden megváltozott, és minden egyes vágy és terv köddé vált. Véget ért. Három év mindent elsöprő boldogság után egy nap bezárult az ajtó, és többé már nem nyílt ki.

Teljesen kiborultam. Csatlakoztam azokhoz a felnőtt férfiakhoz, akik egy jelentős pillanatra elvesztek, és nem voltak képesek megbirkózni a pillanatnyi fájdalommal. Nem tudtam aludni, folyamatos menéskényszerem volt. Messze a várostól, egy áruházban a legváratlanabb pillanatban kellett átéltem életem első, és elég félelmetes pánikrohamát is. Nagyon nehéz döntéseket kellett meghoznom azért, hogy mihamarabb lábra tudjak állni, mert volt egy olyan pont, amikor azt érzetem, hogy már szakemberhez kell fordulnom, annyira megtörtem.

Valami csoda okán a lelkünk és a szívünk regenerálódik. Nem várt pillanatban elkezdődik a folyamat. Hogy ez épp mennyi ideig tart, nem tudjuk, csak bizakodunk, hogy hamarosan újra képesek leszünk hinni és bízni az igaz szerelem csókjában.

 

Mindenkinek megvan a saját, személyes története. Valamennyien őrizzük a szakításhoz köthető emlékeket. Tényleg az a leghelyesebb, hogy egymás megismerése közben és alatt, ezekben a fájó emlékekben kotorászunk egy-egy kérdéssel azért, hogy feltérképezhessük randialanyunk alkalmasságát az esetleges kapcsolat kialakításában? Nem lenne egyszerűbb és tisztességesebb megadni azt az lehetőséget a Neki, hogy akkor beszéljen ezekről, amikor ő azt érzi, hogy erre szükség van?

A volt párjaink életünk hátralévő részében is velünk lesznek. Számtalan emlék él majd bennünk hosszú-hosszú éveken át, és nem múlnak el úgy napok, hogy ezek közül az emlékek közül legalább egy ne jutna majd eszünkbe. Vannak olyan részei a városnak, ahová nem szívesen megyünk, hiszen feltörnek az emlékek a korábbi randihelyszínek mellől, integetnek azok a padok, amelyeken érzelmeink alakultak. Azok a boltok hívogatnak újra, ahol együtt vásároltunk, és azok az útvonalak jelentik a két pont közötti legrövidebb utat, amelyek a boldogságunkhoz, vagy épp a szomorúságunkhoz vezettek.

A fájdalmak az idő múlásával elmúlnak, a szép emlékek pedig történelemmé válnak. Bárhogy is, tiszteletben kell tartanunk a másik életének ezen szakaszait még akkor is, ha az illető nagyon tetszik nekünk, és feltételezhetően boldogságra találnánk, ha ő mégis bennünket választana.