3. rész: És egyszer csak... Megint 17

Máté, illetve a rengeteg munkám után lett egy kis szabadidőm, így Somával végre beülhettünk a kedvenc puccos éttermünkbe ebédelni, mindezt akkor, amikor még a boltok is nyitva vannak. Az őskorból ismerjük egymást. Már akkor barátok voltunk, amikor a Szerelem, szex, gyengédség rovat még meg sem jelent, sőt a legtöbben azt sem tudták, hogyan nyílik a leveskonzerv. Soma tehetős budapesti, szabadszájú szingli fiatalember- és egyben étteremtulajdonos. A legnagyobb fogyasztója és kritikusa a budapesti elitből származó minőségi úriembereknek. Fogalmazhatunk úgy is, hogy Ő nemcsak tudja milyen a jó szex, hanem egyáltalán nem is fél megmondani, hogy milyen legyen!

Somával épp a tökéletesen megkomponált - és szénhidrátcsökkentett - mátrai borzacskánkat falatoztuk, amikor kisebb sokkot kapott a telefonja láttán, ugyanis elfelejtette, hogy egy találkozót beszélt meg egy 17 éves sráccal, pont akkorra. Nem tudtam megszólalni a döbbenettől, és csak azt kérdezgettem, hogy tessék? Hogy kivel? Mi? Ez mégis hogy történhetett meg? Soma teljes kétségbeeséssel az arcán annyit tudott mondani, hogy ez a fiú ráírt instán, hogy nagyon meg szeretné ismerni, és a következő pillanatban pedig már úton volt a vonattal Isaszegről az irányunkba. Noha mindketten fiatalok vagyunk, nagyon rég voltunk 17 évesek, és elképzelésünk sem volt arról, hogy most mihez kezdjünk. Somának egyébként is a huszonötödik születésnapja óta minden évben újra megünnepeljük a huszonötödik születésnapját… Így ő még csak-csak közel van korban hozzá, de én?!

Természetes volt, hogy beszélgetni fogunk ezzel a fiúval, hiszen vonatra szállt, költött arra, hogy Somával találkozzon, és a megváltozott élethelyzettől sem riadt el, miszerint jelen vagyok én is az asztalnál. Egymásra néztünk, és tudtuk, ez lehet, hogy egy nehéz helyzet lesz mindkettőnknek, mert erre a találkozóra a srác biztos nagyon sokáig fog emlékezni, és nem tehetjük meg vele, hogy olyan emlékekkel látjuk el, amelyekre fájdalommal vagy szomorúsággal gondol majd vissza.

Mire a forgatókönyvet elkészíthettük volna, már meg is érkezett. Egy nagyon vékony, félénk és törékeny fiú lépett elénk. Eleinte zavarban volt, de gyorsan megpróbáltuk feloldani, és olyan kérdéseket intéztünk hozzá, amelyek talán nyugodtabbá és magabiztosabbá teszik majd a beszélgetésben. Gondoljunk csak bele, lehettünk volna két szemétláda is, akik bedrogozzák, és széthasználják szerencsétlent, tönkre téve ezzel a fiatal éveit.

Elmondta, hogy szociális munkásnak készül, és legnagyobb meglepetésére már végig kellett néznie egy haldokló ember életének utolsó óráit. Bevallom, nem épp ez volt az a téma, amire a finom ebédünk után igazán vágytam, de erről természetesen nem ez a srác tehetett. Néhány mondat után kiderült, hogy valójában sokkal jobban benne van a meleg világban, mint mi azt gondolni mertük volna. Elmondta, hogy számtalan alkalommal volt már a Corvin közelében bérelhető, olcsó búvóhelyeken pasikkal, és természetesen rögtön hozzátette, hogy „de sosem én fizettem!” Somával összenéztünk, és hangosan megállapítottuk, hogy igen, királynőnek születni kell!

Az étteremből elindulva elhaladtunk egy játékbolt mellett, amikor felvetődött Soma és köztem, hogy a Lego elkezdett híres embereket megformázni, és hallotta, hogy most a Spice Girls-t dobja piacra. Ekkor ez a törékeny fiú azt mondta nekünk, hogy ő sajnos nem tudja mi az a Spice Girls. 1996-ban született, honnan is tudhatná… Viszont Somával talán egész héten soha nem éreztük magunkat annyira öregnek, mint abban a pillanatban.

Nagyon sok dolog történt 1996 óta. Szeretek visszaemlékezni az egykori emlékekre, önmagamra. Mindig tudok találni alkalmat arra, hogy egy-egy év kedves emlékeit újra átéljem, életben tartva ezzel az emlékeimet.

Manapság szexhez jutni Budapesten az egyik legegyszerűbb dolog. Könnyebben hozzájuthatunk akár egy minőségi, akár pedig egy alacsonyabb költségvetésű légyotthoz, mint egy fánkhoz. De ez nem mindig volt így.

A 90-es években a mi életünk nem volt egyszerű. Nem igazán tudtunk kivel beszélgetni a problémáinkról. Titkolóznunk kellett, sokszor még saját magunk előtt is. Ha az akkori BRAVO magazin nem lett volna, talán nem is jöttünk volna rá, hogy valójában sokan vagyunk, akik ugyanazzal a nehéz kérdéssel éljük a mindennapjainkat, hogy vajon mi lesz velünk, majd egyszer?

Nem volt még internet, ahol bármilyen képhez, íráshoz hozzá lehetett volna jutni. Volt néhány folyóirat, amely a témával foglalkozott, de a város másik végére kellett elmennünk érte, hogy - a reggelire kapott zsebpénzből - esetleg egy-egy számot meg tudjunk vásárolni anélkül, hogy felismernének bennünket. És onnantól kezdve jött a dugdosás, a hazudozás, és a lopott pillanatok keresése, amikor egy-egy bajtársunk történetét egyáltalán el tudtuk olvasni. Minden napot követő nap újabb hazugságokra épült. Esténként úgy feküdtünk le, hogy talán holnap jobb lesz. Próbáltunk megfelelni a család és a környezetünk elvárásainak, a lelkünk azonban egyre nehezebben bírta a hazugságokat, illetve a megkülönböztetést.

Én magam is megtapasztaltam milyen az, amikor utálattal, undorral és szánalommal néztek rám csak azért, mert egy nap szeretni vágytam volna valakit. Szeretni valakit úgy, hogy azzal senkinek sem ártok. Az internet megjelenésével néhány év alatt lerombolódtak ezek a falak, már egyre többen merték elárulni a családjuknak életük legféltettebb titkát. Egyre több apa és anya állt a gyerekük mellé, a fizikai és verbális erőszak helyett. Egyre több szülő kezdte érezni, hogy talán még sokkal jobban kell vigyáznia a gyerekeikre, hiszen ha ők nem, akkor más sem tud. Csodálattal tekintek ezekre a szülőkre, akiknél a szeretet tiszta és őszinte, nem pedig feltételekhez kötött. Az életünk, azaz mindenki élete kezdett szabadabb és boldogabb lenni. Ma már a reményveszett fiatalok segítő szakemberekkel tudják megbeszélni a problémáikat, amit mi még nem tudtunk kivel.

Ma már barátok, családtagok segítik terelgetni azokat a fiatalokat, akik mi még nem lehettünk. Mérhetetlen boldogsággal tölt el, hogy az általam megélt világ megváltozott, és már nincsenek azok a szörnyűséges körülmények, amelyek miatt számtalan fiatal döntött akkor úgy, hogy inkább eldobja az életét, mert nem tud megbirkózni egyedül a titkaival.

Nem szabad hagynunk, hogy a jövő gyerekei úgy nőjenek fel, hogy azt kelljen érezniük és gondolniuk, hogy egyedül vannak. Nem szabad hagynunk, hogy a jövő gyerekei egy percre is egyedül maradjanak életük legnagyobb, és legnehezebbnek vélt titkaikkal. Segítenünk kell nekik, hogy megtalálják azt az utat, amelyen boldogok és szabadok lehetnek. Amely úton szerethetnek, nevethetnek és igaz barátokat szerezhetnek. Tennünk kell azért, hogy a jövő fiataljai az ereszen menekülés helyett azért tegyenek, hogy ne kelljen senkinek se menekülnie.

A történetünk különböző, de egy ponton egészen biztosan találkozik majd.