17. rész: És egyszer csak... Norbert, hát így (2. rész)

A napokban végre volt alkalmam elolvasni valamennyi olvasói levelet, amit küldtetek. Egyre többen mesélitek el a legfurább randevúitokat, ami egyrészről nagyon szórakoztató, másrészről úgy sajnálom, hogy mire végre eljuttok oda, hogy egy hús-vér pasi ki mer lépni a gép előtt történő fitymacsattogtatás világából, pont rá kell jönnötök, hogy minden felesleges volt.

Elmondhatom, hogy Norbert megmozgatta a fantáziátokat. Ennyi kérdést még egyetlen történet után sem kaptam, hogy hogyan áll most épp a történet, illetve hogy vasárnap érkezik-e majd a történet folytatása. Nos, műsorváltozással érkezzen tehát a „folytatás”.

 

Néhány héttel ezelőtt volt alkalmam belecsöppenni egy olyan ismerkedésbe, amely számomra eddig ismeretlen volt. Az életem, a döntéseim és a mindennapos pillanatokban a legtöbbször az érzelmeimre hagyatkozva hozok döntéseket. Ezek a döntések nem mindig bizonyulnak helyénvalónak, de nem esik nehezemre elismerni, ha hibás döntést hoztam, sőt a lehető leggyorsabban szeretném azt kijavítani, már amennyiben erre módom van.

Mindig is tudtam, hogy léteznek analitikus emberek, akik épp nem az érzelmeket veszik alapul, hanem ennél sokkal részletesebb agymunkával döntenek bizonyos lépésekről, és a puszta mindennapi helyzeteket is ezek segítségével élik meg/át. Norbi ezt az első beszélgetés első perceiben elmondta, hogy ő ilyen. Bevallom akkor meg is örültem neki, mert azt feltételeztem, hogy ez azt jelentheti, hogy sokkal több dolog érdekli majd, és sokkal több olyan kérdést fog feltenni nekem, ami az ismerkedést elősegítheti. (Tudjátok, olyan kínos érzés az, amikor valakivel ismerkedünk, de nem képes feltenni kérdéseket, amikből következtethetnénk arra, hogy az emberünk valójában szaglászik az irányunkba, és ténylegesen meg akar ismerni.)

 Az analitikusan gondolkodókat így lehet definiálni:

 Az analitikus, konvergens (összetartó) gondolkodás a bal agyfélteke sajátja.

Az analitikus gondolkodó ember a konkrét, praktikus oldalról közelíti meg a dolgokat. Gyorsan felfogja és pontosan megfigyeli, elemzi a részleteket. A nagy összefüggések és a teljes kép meglátásával viszont gondjai lehetnek. Realista típus, aki szereti a rendet, a világos helyzeteket, az egyértelmű, logikus dolgokat. Általában egy, illetve csak néhány megoldási módot ismer. Szívesen támaszkodik a szabályokra, a már jól bevált módszerekre. Praktikus ember, aki a jelenben él, és otthon van az aktuális dolgokban.

 

Szóval Norbival nem volt egyszerű az ismerkedés. Meglepő módon nem volt az. Voltak helyzetek, amikor például egy komoly történetet mesélt, és olyannyira blokkolta az agyam, hogy szó szerint meg kellett erőszakolni magam, hogy az agyam valamilyen gondolatot kipréseljen annak érdekében, hogy azt hozzá tudjam fűzni a mondókájához. Számomra ez az érzés ismeretlen volt eddig. Én bárkivel, abszolút bármiről el tudok beszélgetni, ha a másik fél érdekes a számomra. Ő az volt, mégis nehézséget okozott sokszor reagálni a gondolataira. Voltak kérdései, amelyeket hallva azon gondolkoztam, hogy hallom, amit mond, de az agyam nem fogadja be a kérdést. Borzasztó kényelmetlen, és rossz érzések ezek. Nem tudtam eldönteni, hogy az adott beszélgetésben jól érzem magam, vagy pedig rosszul. Az illata, a kisugárzása, a szép szőrei, a szemei vonzottak nagyon, és érzelmesen jelen tudtam lenni, de a gondolkodás néha blokkolva volt, és vergődtem.

A helyzetet nehezítette, hogy azokban a témákhoz, amikhez mindezek ellenére hozzáfűztem gondolatokat, elkezdtük fejtegetni, hogy a gondolataim miért helyesek, avagy inkább a legtöbbször miért helytelenek. Rövid beszélgetések után eljutottam ahhoz az érzéshez, hogy basszus de fura, egyre ritkulnak azok a gondolatok, amelyek valamilyen szinten elfogadásra, és leginkább befogadásra kerültek álata. Egyre többet beszélgettünk arról, hogy miért gondolom rosszul azokat, amiket gondolok, és hogy szerinte ez inkább hogy van. Egyre jobban kezdtek zavarni, de nem azzal az elviselhetetlenül idegesítő érzéssel, hanem azzal a nyomasztó érzéssel. Mindezek ellenére pedig iszonyatosan jó érzés volt az érintése, a csókja, és a jelenléte. Amikor elváltunk, és elment, mindig megkönnyebbültem, mert ez a fura nyomasztó érzés elmúlt. Igen ám, de nagyjából 5 perc elteltével még érezhető volt az illata, és elképesztő módon olyan hiányérzetem támadt mindig. Emiatt elkezdtem várni a következő találkozást.

Ahogy teltek a napok, egyre természetesebben vette az agyam ezeket a helyzeteket, és egyre több témában engedte meg nekem – az agyam – hogy gondolatokat közvetítsek, és a beszélgetéseink is élvezetesebbek lettek, bár a helyzet nem kifejezetten változott. A legtöbb helyzetben azok voltak a helyes gondolatok és cselekedetek, amelyeket ő alkotott meg, és több oldalról alátámasztva elfogadott. Néhány gondolatot viszont ő is elkezdett befogadni tőlem, emiatt azt éreztem, hogy ha lassan is ugyan, de előrelépés történik.

Amikor megtörtént az első szex közöttünk, utána az összebújós elalvásban volt valami erő. Olyan megmagyarázhatatlanul megnyugtató és természetes. Akkor – bár éreztem, hogy nem biztos, hogy ennek meg kellett volna történnie – úgy aludtam el, hogy némi szintlépésnek éltem meg ezt a pontot. Semmiképp sem csak szexnek.

Másnap reggel a korábbi zavaros helyzetekkel ellentétben most nem aggódtam a reggeli látványtól. Nem aggódtam a reggeli pisilni kell menni dolog miatt, ha véletlenül pukizni kellene közben, mert olyan természetesnek tűnt az egész helyzet. Amikor felébredtem, magam mellé pillantva azt láttam, hogy tetszik a látvány, hogy ő a takarómban van, a félig kilógó testével, és a boxerből enyhén kilógó merev péniszével. Mindannyian tudjuk, hogy nem biztos, hogy az első együtt eltöltött éjszaka után ilyen természetességgel és könnyeden tudjuk venni az első ébredést. Tetszett ez a helyzet. Kimerült volt, sokszor ébresztgettem, hogy nehogy elkéssen a munkájából. Ott feküdt, és cirógatva próbáltam életet lehelni bele, és ez a helyzet is olyan magától értetődően természetes volt, mintha hónapok óta én ébreszteném őt.

 

Azt gondoltam, hogy az első közös éjszakánk után talán egy kicsit kevésbé lesz merev, és helyzetanalizáló, de tévedtem. Akkor reggel még volt egy beszélgetésünk, amely arról szólt, hogy neki általában problémát okoz megítélni, hogy a másik hogyan, és hányadán áll vele kapcsolatban. Ekkor nem akartam még ezeket a gondolataimat összegezni, hiszen én magam sem tudtam még erre válaszolni. Szemmel láthatóan ez nem volt elég kielégítő, a számára, mert kicsit csalódottan legyintett egyet, és elkezdett öltözködni a munkájához. Onnantól viszont ismét egy másik embert éreztem benne megjelenni. Az ajtóban kilépve annyit mondott csupán, hogy vigyázz magadra Feri, és már ment is a folyosón előre úgy, hogy már vissza sem pillantott. Amikor becsuktam az ajtót, hosszasan gondolkoztam, hogy ez most mi? Ölelve aludt velem, lefeküdt velem, és csak elsétál?

Napok teltek el úgy, hogy nem keresett. Csalódott voltam, mert a szexben a beleegyező fél voltam, nem pedig a kezdeményező. Ez az én értelmezésemben egy nagy dolog. Nem vagyok már huszonéves, nem szoktam csak úgy lefeküdni emberekkel. Azt hiszem, és vallom… hogy aki egyszer az életében megtapasztalta, hogy milyen az a szex, amikor vannak érzelmek, vagy tudod, hogy azért történik, hogy ezek még jobban előtérbe kerülhessenek, az szerintem szereti kivárni a megfelelő partnert. Így lassan 40 évesen – amikor naponta minimum 3-4 huszonéves ír szex miatt – már én szeretem ezt a szex kérdést komolyabban kezelni. Jó dolog a szex, de sokkal jobb olyannal csinálni, aki megmozgat, és aki megérint bennünket.

Szóval nem igazán értettem, hogy mi lehet az oka, hogy nem jelentkezik, de mire eljutottam volna odáig, hogy erre rákérdezzek, előkerült, és olyan természetességgel folytatta a beszélgetést, mintha nem teltek volna el napok úgy, hogy nem beszéltünk. Én ekkor szépen elmagyaráztam neki a működésem, miszerint:

Ha számomra valaki izgalmas, felfedezném és megismerném, akkor ezért teszek is. Erről beszélek is, kifejezem ezeket szavakkal is, és egyéb módon is. Nem titkolom el ezeket, mert hiszek abban, hogy a másik félnek ezek a visszacsatolások nagyon fontosak, hogy ezekre reagálni tudjon, és így egy épülés vegye kezdetét. Ha a másik fél viszonozza ezeket a kis lépcsőfokokat, akkor az még jobban elkezd mozgatni, és a dolgok még természetesebben tudnak egymás között, kölcsönösen épülni. Ha viszont a másik fél csak befogadója ezeknek a helyzeteknek, és természetességgel kezeli, de nem viszonozza, akkor az a töltet ami bennem van… nos, az egy idő után el fog fogyni. És ha nem keres azok után, hogy megcsókolt, lefeküdt velem, ölelt… akkor természetesen megjelennek olyan gondolatok is, hogy vagy nem kellek neki eléggé, vagy nem érzi jól magát ebben a helyzetben, vagy egész egyszerűen nem szeretné magát sehogyan sem érezni velem abban a helyzetben.

Ő ezt megértette, elmondása alapján értelmezte is, és biztosított, hogy erre sokkal jobban figyel a továbbiakban, hogy a viszonzott kifejezés is megjelenjen. De ez nem így történt. És ugyanezt a beszélgetést háromszor folytattuk le. A második és a harmadik téma között például majdnem egy hét telt el, hogy 2-3 soros üzeneten kívül semmilyen kommunikáció nem volt közöttünk.

Részéről ez teljesen oké lett volna, mert vannak körülmények az életében, amelyek nem teszik lehetővé a teljes jelenlétet, illetve elmondása alapján nyugodtan kérdőre is vonhatnám, vagy lecseszhetném, amiért időnként nem jelentkezik.

Én nem hiszek ebben. Ha egy ismerkedés működik, és van jövője is, akkor nem bírjuk ki, hogy ne írjunk rá a másikra, és azt sem bírjuk ki, hogy ne találkozzunk vele, még ha csak fél órára is. De ha ez nem kivitelezhető, esténként, lefekvés előtt annyi mondanivaló van egymásnak, hogy észre sem vesszük, amikor eltelik 4 óra egy-egy telefonbeszélgetéssel. Szerintem ilyen az olyan ismerkedés, amelynek van jövője… így működik. Ha pedig valamiért mégsem így alakul a történet, akkor az csak egy küzdelem azért, hogy két fél megpróbáljon egymáshoz kapcsolódni. Hiába a vonzalom, hiába a pillantások, valami hiányzik.

Norbitól elbúcsúztam, mert az cél, amit én kitűztem magam elé, nos ahhoz vannak lépcsőfokok, amelyeket külön-külön is, de együtt is meg szükséges lépni. Én ennyi idősen már nem szeretném a kezem nyújtani minden lépcsőfoknál azért, hogy valaki felzárkózzon mellém. Pláne úgy, hogy néha én is szeretek egy picit lemaradni, hogy elnézhessek, és hagyjam, hogy a másik fél az én kezem fogja meg, és húzzon maga mellé.

 

Már csak arra kell rájönnöm, mi legyen a bodzaszörp sorsa…