19. rész: És egyszer csak... Egy nyár az életünkből

Igazából tényleg nagyon vártam az idei nyarat. Az elmúlt néhány évben szinte folyamatosan elég sok munkám volt, szabadságon nem igazán voltam, ezért egy nagyon intenzív, valamint eseménydús időszak lezárásaként vártam, hogy a hőmérő higanyszála jelezhesse végre, elérkezett a tényleges szabadságom ideje.

Idén nyárra több utazást is beterveztem, amelyek korábban pont elmaradtak a sok munka miatt. Így voltaképp minden hónapban meglátogattam egy-egy régen vágyott helyszínt hol a kollégáimmal, hol a társaságommal, de volt helyszín, amit egyedül vettem be.

 

A nyár beköszöntével továbbra is egyedülálló, a harmincas éveinek végében járó férfiként néztem előre, és próbáltam lépéseket tenni azért, hogy a nagy halászat közben ráakadjak egy másik horgászra, de ez egy lehetetlen küldetésnek bizonyult, így önfeledten készülődhettem a tervezett utazás első városába, amely Nápoly volt.

 

Nápolyról sok rosszat hallhatunk úgy általában is, sajnos én magam sem tudok olyan érveket felsorakoztatni, amelyekkel arra ösztönözhetnék bárkit is, hogy érdemes elmennie. Június elején repültünk el a régóta látni vágyott városba, és már a megérkezésünket követően mély döbbenettel figyeltem a város mindennapi életét.

A repülőtérről kilépve szembesültem a mérhetetlen mocsokkal és szeméttel, amely a reptér előtti úton fogadott. 10-15 cm vastag, összefüggő cigicsikktenger kísérte transzferbuszunk útját egészen a belvárosba. Noha trolivezeték volt az út felett, nagyjából 1,5-2 óra múlva láttam az első trolibuszt a forgalomban. A troli ablakai annyira mocskosak voltak, hogy nehezen tudtam elképzelni, hogy az utasok látják, hogy én őket nézem. A város döbbenetesen mocskos volt. A szállásra megérkezve rögtön megismerkedhettünk az olasz maffiózók okoskodásaival, hiszen a szobák köszönőviszonyban sem voltak a fotókon feltüntetettekkel. A mi szobánk a negyedik emeleten volt egy régi bérházhoz hasonló épületben, ahol volt lift, azonban 3 euró volt a lift ára/út. Egy szállodában. Már a szállodához közelítve a hatalmas téren rá kellett jönnöm, hogy minden elvárásom el kell engednem, mert ez nem az a város, ahol jól fogom érezni magam, ha az eddig megszokott és megismert városi élményekből indulok majd ki. Próbáltam tehát mindent az aktuális helyzetnek megfelelően, befogadóan és optimistán kezelni, hiszen mégiscsak’ Nápolyban vagyok, amire évek óta vágytam.

A kipakolást követően kisebb városnézésre indultunk, és meglepő hiányérzetem támadt nekem is, valamint a társaság több tagjának is, de nem tudtuk mi az, ami ezt a hiányérzetet folyamatosan táplálja. A kikötőhöz érve beültünk egy kis kávézóba, ahol 4,5 euró volt egy 2dl-es Coca Cola. Kedvesnek épp egy cseppet sem voltak mondhatóak a felszolgálók, bár látszódott, hogy nem olaszok, hanem valahonnan a jobb élet reményében oda vándorolt munkások voltak.

Több lehetséges éttermet is kinéztünk, hogy végre enni tudjunk valamit, végül egy hosszú séta után a Antichi Sapori étteremre esett a választás, ami állítólag 1949 óta táplálja az ott élő, és oda látogató embereket. Hosszú perceken át vártunk az ételre, mire végül kihozták az elképesztően felháborító adagokat. Én lasagna mellett döntöttem, de megfagyott bennem a vér, amikor letettek elém egy kb. 7x7 cm-es tésztadarabot, amelynek nem viccelek, fagyos hideg volt a közepe. Mondanom sem kell, hogy a fagyasztás következtében azaz egyébként finom, ropogós sajtréteg a tetején egy plöttyedt szmötyivé vált, és a legnagyobb jóindulattal is borzalmas volt, de nevezzük szimplán szarnak.

Az est hátralevő részében sétáltunk a városban, és ekkor már ráéreztünk az elképesztő felismerésre, amely miatt hiányérzetünk volt. Őszintén mondom, egy fél napnyi városlátogatás után sem láttam egyetlen pasit sem, akire csak gondolatban is azt tudtam volna mondani, hogy na igen! Vele luffantanék. (Egyébként a sokszor unalmas utazásaim során sűrűn játszom ezt, és ütöm el vele a tömegközlekedés fárasztó perceit, hogy 1-től 5-ig osztályzom a velem szembejövő pasikat. Természetesen az 5-ös az, akivel a legszívesebben ágyba bújnék. Vicces, de ugyanakkor szórakoztató és ártatlan játék, mindenkinek ajánlom.) Legnagyobb megdöbbenésemre egyébként a társaság többi tagja is kimondta ugyanezt, beleértve a csajokat is.

Nápolyi kirándulásunk fennmaradó 2 napjában megnéztünk néhány látványosságot, egy szigetet, de már az első reggelt követően tudtam és éreztem, hogy szeretnék már lassan hazamenni, mert ez nem az a hely, ahol én jól tudom, avagy jól szeretném magam érezni.

Procida szigete némileg feledtette a hülye érzéseket, de az elképesztő sok gyaloglás azt hiszem mindannyiunkból kiölte a lelkesedést a tűző napon. A Panificio F.lli Dell'Amura pékségben viszont elképesztően finom péksüteményeket vettünk. Én soha életemben nem ettem még olyan sajtos-sonkás péksüteményt, mint amit ott készítettek. Talán ez a legkedvesebb élményem, amely a nápolyi kiránduláson történt.

 

Következő úticélunk kollégáimmal már Athén volt, ráadásul júliusban. Mindenki le akart beszélni bennünket Athénról, hiszen akkortájt már elképesztően meleg van arrafelé. Féltem is egy kicsit attól, hogy a városnézésünk közben olyan hőgutát fogok kapni, hogy másnap talán inkább majd nem is szeretnék kimozdulni a szállodai szobából. Viszont hihetetlen szerencsénk volt, mert az ott töltött napok során a legmagasabb hőmérséklet csak 28 fok volt, így mindent kényelmesen, gond nélkül meg tudtunk tekinteni.

Athén csodálatos. Fantasztikus programok mellett igazán kikapcsolódtunk, ami egyébként ránk is fért egy elképesztően hosszú és eseménydús kampány után. Fantasztikusakat ettünk, nevettünk és pihentünk, noha minden napra beterveztünk valami mocorgósabb programot.

Az apáca átka

Korábban már tettem utalást egy apácára, akivel igazán nem mindennapi kalandunk keveredett.

Az egész azzal kezdődött, hogy az utolsó nap előtti csodás reggel egy hatalmas komppal áthajóztunk Aegina szigetére, hogy majd ott eltöltünk egy kellemes, strandolós napot az athéni kirándulásunk zárásaként. A bérelt autóinkkal mentünk, és tényleg csak az amolyan tengerparti pancsoláshoz szükséges cuccokat vittük magunkkal.

Az egyik kollégám a térkép és a látnivalók felfedezése közben megemlítette, hogy a sziget egyik legnagyobb nevezetessége a Szent Nectarios Kolostor, így arra vettük az irányt. Az odaúton, azaz a sziget teteje felé vezető úton végig csodáltuk a lélegzetelállító kilátást, a környezetet és mindent, ami Aegina volt. Olyan elképesztően szép látvány volt, hogy a szemeink igazán nehezen tudták csak befogadni a látványt. Minél magasabbra értünk, annál szebb volt a panoráma, amely elénk tárult.

 

Amikor megérkeztünk a kolostor parkolójába, izgatottan szálltunk ki. Én pedig pláne, mert sosem voltam még külföldön kolostorban, így csak elképzeléseim voltak arról, hogy milyen élmény is lehet ez majd. A történet szempontjából fontos megemlítenem, hogy az autóban mellettem az elképesztően tehetséges és abszolút utánozhatatlan Debora ült, aki egyébként csodálatos festő, és hihetetlenül kreatív csajszi. Azon túl, hogy nagyon szeretem a munkáit – az új lakásomba is ő fest nekem képeket – emberileg is hihetetlenül értékes a számomra. Vele kipattanva az autóból elkezdtük felfedezni a kolostor megannyi csodás színét és formavilágát. Közben egy hihetetlenül ismerős harangkongásra lettünk figyelmesek, ami mindannyiunkban a filmekben hallott emlékeket idézte elő. Amíg szép lassan a kolostor bejáratához értünk a parkolótól, még egyszer-kétszer hallottuk ezt a harangot kongani.

A kolostorba érve kis csapatunk szétszéledt, és mindenki a saját maga tempójában fedezte fel a hely sajátosságait, így ekkor már Deborának is nyoma veszett. Amikor én ismét hallottam egy kongatást, az már tényleg nagyon hangos volt, és tudtam, közeledünk ahhoz a bizonyos haranghoz. Még át is futott a fejemben, hogy vajon ezt apácák kongatják-e meg, illetve hogy vajon mit is jelenthet?

A következő pillanatban -a kongatást követő 3-4 perc múlva - egy nagyon szűk kis járdán találtunk magunkat, amely két épület között volt, és félúton ott volt felettünk - elérhető magasságban - egy csodaszép harang. Odalépve természetesen megértettem, hogy bárki, aki ott elhalad alatta, nyilván megkongatja a harangot, ezért hallhattuk olyan sokszor a megérkezésünk óta.

 

Megragadtam hát a lehetőséget, és apait-anyait beleadva akkorát kongattam, hogy szó szerint beleremegett az összes csontom. Mámorító élmény volt, azonban ennek az élménynek a kiélvezése helyett majdnem összefostam magam, ugyanis a harang melletti napellenzős ablakot kicsapta egy apáca, aki teli torokkal elkezdett ordítani velem. De valami egészen elképesztő módon. Én a döbbenettől nem látva, földbe gyökerezett lábakkal álltam a harang alatt, és próbáltam felfogni, mi is történik épp velem. A kollégáim látva az eseményeket azonnal a segítségemre rohantak, nehogy az apáca valami olyat tegyen, amire nem vagyunk felkészülve. Ott álltunk, mint egy lefosott fiúegyüttes, akikre épp egy apáca ordibál.

Megelégelve az ordibálást mondtam az apácának, hogy nem értem mit mond, kérem mondja angolul. Ekkor elkezdte angolul mondani habzó szájjal a kis mondókáját, hogy a harangot nem lehet megkongatni, mert a sziget lakói megijednek és a többi, és a többi. Én ekkor zavartan és egy picit elszégyellve magam, őszintén bocsánatot kértem – hiszen honnan is tudhattam volna, hogy idegen harangot nem kongatunk?! - mire az apáca még hangosabban ordítva, már-már üvöltözte köpte az arcomba: „No sorry! No sorry!”

Ekkor az egyik kollégám, Dávid beavatkozott a folyamatba, mögém állva – biztosítva a támogatásom – magyarul ráordított az apácára, hogy „Nyugodjál már meg, az Isten szerelmére!” Ehhez természetesen a karját is lebegtette, ahogy kell, illetve ahogyan korábban az apáca is tette. (Bevallom én a momentumra a döbbenetem miatt nem emlékeztem, a kollégáim mesélték el utólag.)

Ekkor az apáca azonban – bár tovább is megállás nélkül ordítva, de eltűnt. Gondoltuk itt a vége a történetnek, így hát elindultunk kifelé a kolostorból, de a sarkon túl elkapott bennünket, ugyanis a 150 cm magas tömény zsémbesség kijött a házból! Kijött azért, hogy folytassa az ordibálást. Itt is elmondtam neki, hogy nagyon sajnálom, de nincs kiírva sehová, hogy nem szabad a harangot kongatni, de ő továbbra is azt ordította, hogy „No sorry! No sorry!”

Igyekeztem tényleg nagyon konszolidáltan viselkedni, hiszen mégiscsak egy másik ország egyik apácája toporzékolt előttem, viszont amikor azt mondta nekem, hogy innentől kezdve már nem szólalhatok meg, sőt a kezeim a hátam mögé kell tegyem, már én sem bírtam tovább és felröhögtem. Ekkor már elszakadt a cérnám, és nem bírtam tovább a hosszú percek óta tartó ordibálását. Miközben az apáca még ordított, ugyan akkor már merülő félben lévő hangerővel, sarkon fordulva és távoztam a kolostorból.

A kollégáim jöttek velem, és arról kezdtünk beszélgetni, hogy egy apáca mégis hogy viselkedhet így? Bocsánatot kér tőle valaki, és azt nem fogadja el, és ki tudja miket ordít rá ezek után. Meg voltunk döbbenve. Haladva kifelé a kolostor másik oldalán észrevettük Deborát, aki elképesztő idegesen állt egyhelyben, és épp készült felrobbanni.

Nagyon kevés olyan embert ismerek, aki rendelkezik olyan hideg és elegáns önuralommal, mint amilyennel Ő. Épp ezért volt nagyon fura látni, hogy milyen állapotban van. Azonnal odasiettem hozzá, és kérdeztem „mi az Isten történt veled?!”

Közölte, hogy megkongatott egy harangot, aminek következtében egy apáca elkezdett vele torkaszakadtából ordítozni, és amikor bocsánatot kért, az apáca csak azt mondogatta, hogy „No sorry! No sorry!”

 

Hatalmas, sőt fergeteges röhögésben törtünk ki, mert ekkor jöttünk rá, hogy a kongatásom előtti kongatást tulajdonképp Debora követte el amikor elkóborolt, és ugyanazt kapta érte – csak még hangosabban – amit én. Tehát az apáca napi feladatai közé tartozik, hogy lesben állva várja az ablaknál, hogy valaki kongasson. Annyira jót nevettünk ezen az egészen, hogy szinte majdnem legurultunk együtt a nevetéstől a parkolóba. Pillanatok alatt megnyugodott Debora is, mert egy olyan emlékünk kerekedett ebből, amire tényleg lehet viccesen visszaemlékezni. A tengerpartra menet azon viccelődtünk, hogy na ez a zsémbes kis törpe apáca egészen biztosan elátkozott bennünket. És ezen tényleg jókat kacarásztunk.

A társaságunknak van egy igazán üde színfoltja, Heni. Heni egy utánozhatatlan lány, akihez fogható tényleg kevés van ezen a bolygón. Nagyon sokat lehet vele nevetni, jóindulata határtalan, de módfelett pipa volt ránk, hogy mi Deborával milyen tiszteletlenek voltunk, és ő bizony az apáca mellé állt. Na ezen persze nevetgélve, de jól megsértődtünk, ami újabb hosszú perces emlékezésekkel teli nevetésbe fulladt. Heni egyébként tényleg nagyon vicces csaj. (Csak ő volt képes arra, hogy egy 2010-es években, tehát lassan 10 évvel ezelőtt lejárt, már rég megszűnt újság sajtóigazolványával mindenkit bejuttatott ingyen az Akropoliszba...)

 

De, hogy mennyire vicces? Hosszú órákon át fürödtünk a tengerben, amikor már lassan kezdtünk kockásra fagyni, ezért elindultunk szép lassan kifelé. De tudjátok úgy, hogy térdelve, szép lassan evezve a karokkal kifelé „sétáltunk” minél tovább a vízben tarthassuk a testünk legnagyobb részét, mert hát már hűlt a levegő is ugyebár. 

Komoly dolgokról beszélgettünk, nem voltunk felkészülve az esetleges körülményekre, és egy tényleg nagy hullám akkorát csapott ránk, hogy mindketten előre buktunk a vízben, de valahogy úgy, hogy még egy kisebb bukfencet is csináltunk, és a parton találtuk magunkat. Ott feküdtünk kiterülve, a lábaink és kezeink magunk alá fordulva esetlenül. Egymásra néztünk, és kénytelen voltam kimondani az igazságot: „na a két partra vetett bálna!” Ekkor annyira, de annyira elkezdtünk nevetni, hogy szó szerint nem tudtunk többé megmozdulni. Hosszú perceken keresztül ott feküdtünk magatehetetlenül, ordítva-röhögve, mint valami elbaszott, közösülési rituálé előtti tengeri szörnyek. Heninek a csapzott, hosszú haja össze-vissza lógott, és úgy nézett ki, mint valami amorf szörny, akinek hiányzik egy keze, és majdnem mindkét lába, de belőle nőnek ki az én testrészeim. Fergeteges élmény volt. A többiek a partról nézték, hogy mi történik ezzel a két őrülttel a parton a 20 cm-es vízben?

Csodálatos napunk volt, ekkor már hangunk nem igazán volt a sok nevetéstől. Szépen kivártuk az utolsó kompot, és elindultunk a hajóhoz a kocsikkal, akkor már rendesen elfáradva. Megnyugodtunk, hogy mi leszünk majd az elsők, akik a kompra felhajthatnak az autóval, hiszen senki még a sorban rajtunk kívül. Viszont, amikor az utolsó komp indulása előtti 20. percben sem volt még rajtunk kívül senki a mólón egy másik autót leszámítva, elkezdtünk gyanakodni, hogy itt valami nincs rendben…

Andrisunk rögvest visszasietett a jegypénztárhoz, ami akkor már épp bezárni készült, és bizony kiderült, hogy a neten általunk megtalált indulás valójában már hosszú hónapok óta nem is létezik… Néhány másodperc múlva rádöbbentünk az akkor már egyre kihaltabb kikötőben, hogy a szigeten ragadtunk, ugyanis a legközelebbi hajó reggel fél 7-kor indul majd vissza Athénba.

Nem volt nálunk semmi sem a fürdőruhákon, és néhány telefontöltőn kívül. Se pipere, se váltóruha, se semmi. Ottragadtunk fürdőruhában, pulcsik nélkül Aegina szigetén. Az apáca átkaként a kongatásért cserébe.

 

Gyorsan elkezdtünk szállásokat keresni, hogy valahol tudjunk aludni, de egyetlen egy helyet találtunk csak, ami akkor még a bookingon elérhető és foglalható volt. Egy 12 négyzetméteres apartman szobácskája, amiben 10-en kényszerültünk eltölteni egy éjszakát. Nem is mertük megmondani, hogy 10-en vagyunk, csak azt, hogy hatan. Így is kellet alkudozni, hogy kiadják. Meg kellett várunk, hogy a recepciós bezárjon, hogy a fennmaradó 4 srác utánunk tudjon somfordálni. Az est további részét egy étteremben töltöttük, akkor még nem gondolva az az alvással járó nehézségekre. Ezzel ugyanis akkor szembesültünk, amikor realizáltuk, hogy a 12 négyzetméteres kis apartmanban van egy darab ágy, és egy kanapé, valamint 1 guriga wc papír. A kertben lévő napozókból összegyűjtött szivacsokat tettük egymás mellé a földre, és mint egy szovjet ifjúsági tábor tagjai, egymástól 3 cm-re aluszkáltunk. Fürödni sem tudtunk, hiszen nem voltak törülközőink sem. Így reggelre sejthető módon kellően meggyötörve keltünk, de időnk nem volt a sajnálkozásra, hiszen el kellett érnünk a legelső kompot, mert aznapra szólt a repülőjegyünk már haza, és ki voltak számolva a hátra maradt óráink, és akkor még vissza kellett jutnunk Athénba, illetve a bérelt kocsikat is vissza kellett vinni a reptértől azért nem annyira közel található céghez.

Az apáca átka azonban még mindig tartott, ugyanis a komphoz jutva szembesültünk azzal a problémával, hogy az egyik autó jegyét rosszul adták ki nekünk még Athénban, és nem volt nyitott a visszaút lehetősége, emiatt nem mehettünk fel az első kompra. Ekkor már teljesen megrogytunk, ugyanis az egész hazautunk került veszélybe. A kikötő személyzete nem segített nekünk, azt hajtogatták, hogy új jegyet sem tudnak adni, mert a következő kompok is megteltek már, így teljesen magunkra maradtunk a szigeten. Koszosan, sósan, büdösen, fáradtan és kialvatlanul. Ez volt az a pont, amikor Henikém is felordított, hogy az a rohadt vén satnyafa apáca. Előző nap még védte őt, de most már a kongatók mellé állt ebben az ügyben.

 

Szerencsénk volt, mert egy görög rendőrnő a móló végén észlelte az összeroppanásunkat, és odalépett hozzánk kideríteni, hogy mi történt. Magunk sem tudjuk, hogy hogyan, de néhány telefonálás után a következő kompon már rajta voltunk, és időben ki is értünk a repülőtérre. Az apáca átkának utolsó taktusai azonban még mindig rejtegettek számunkra bosszúságot, mert órákat késett a gépünk, de végül sikerrel hagytuk magunk mögött a vén satnyafa átkait, viszont a rengeteg élményt elhoztuk magunkkal haza, és biztos vagyok benne, hogy sok év múlva is ezeken fogunk nevetni. Jövő nyáron pedig egészen biztosan visszamegyünk, és újra megkongatjuk majd… a harangot.

 

Mindazok számára, akik a legendás Debora és Feri által inzultált harangot - valamint az ajtót, amelyen az apáca kirontott ránk - szeretné megcsodálni:

Az apáca kongatója: