20. rész: És egyszer csak... Diszkókirálynők

Korábban még sosem láttam őt. Vékony, fehérbőrű, nagyon kedves hangú srác volt. Nagyon gyorsan beszélgetni kezdetünk, és megtaláltuk azt a bizonyos közös hangot. Mindketten éreztük, hogy nem úgy közeledünk egymáshoz, mintha partiképes pasik lennénk egymás számára. Talán pontosan ezért alakult ki közöttünk egy olyan szál, amely a tiszteletnek azt a formáját is magával hordozta, hogy a későbbiekben a találkozásoknál tényleg őszintén ölelhettük meg egymást. Ádámnak hívták.

Nagyon zárkózott természetű srácként ismertem meg, sosem mesélt igazán a magánéletéről, vagy a családjáról. Nagyjából annyit tudtunk, hogy az anyukájával lakott, és keresi a számára igazi pasit, de mindig szívesebben hallgatott bennünket, minthogy ő meséljen a saját családjáról, vagy épp a problémáiról. Mert voltak neki. Láttuk, de tudtuk mik azok. Nem igazán voltak barátai. Haverjai sem. Szeretett volna tartozni valahová. Szótlan srác volt, azonban lelkileg és figyelemmel nagyon jelen tudott lenni a társaságban. Összebarátkoztunk vele. Egyre több időt töltött velünk, és egyre vidámabb lett. Mindig elmondta mennyire várja a péntek estét, és milyen öröm volt, ha szombat este is együtt táncolhattunk, 20 évvel ezelőtt…

 

A városban egyetlen olyan hely volt, ahol melegként össze tudtunk gyűlni egy péntek, vagy egy szombat esti táncmulatságra. Egy kis bár volt, amelyről talán a város lakói nem is tudták igazán, hogy minden hétvégén megtelik a város meleg srácaival és lányaival. A 2000-es évek elején még nagyon más volt vidéken melegnek lenni. Nagyon sokan a hétköznapokban elképesztő macsónak mutatták magukat, vagy épp megközelíthetetlen rideg pasiknak, olykor bunkó szemétládáknak. Sokan színészi tehetséggel hitették el a környezetükkel, hogy valójában számukra egyetlen csaj sem tetszik, épp ezért nincs barátnőjük. Ez mind szükséges volt ahhoz, hogy életben tudjanak maradni, és ne legyenek felcímkézve a város „buzeráns” jelzőjével.

Volt néhány közismerten meleg srác, pasi – de ők mind letettek valami olyan maradandót az asztalra a városban, ami miatt kivívták maguknak a tiszteletet. Bár a magánéletüket nem firtatták, mindenki tudta, hogy valójában melegek, de mégis kedvelték őket. Ekkoriban kezdett kialakulni az a furcsa kultusz, hogy egy nap majd menőnek fog számítani, ha valakinek van meleg barátja.

 

Mindenki a péntek és a szombat estét várta. Ekkor lehetett mindenki önmaga. Letehettük az álarcokat, és a fegyvereket. Egy nagyjából 3 szobás lakás méretű házikóban üzemelt a mindannyiunk számára legfontosabb helyszín, ahol az egyik teremnek nevezett szobában egy hatalmas diszkógömb alatt táncolhattunk önfeledten. A diszkókirálynők. Ahogy a hétvégék teltek, lassan mindenki megismerte a város összes meleg pasiját és csaját. Ebből fakadóan természetesen lehetőségek is adódtak szexuális kontaktusok és légyottok megteremtésére. Voltak, akik éltek ezzel, viszont sokan voltunk, akiknek ez inkább kényelmetlen volt, mint épp lehetőség.

Ádámmal nagyon sokszor játszottuk azt, hogy a hétvégi forgatagban a vendégek közül kivel luffantanánk igazán. Viccelődtünk ezzel sokat, olykor még egymás vérét is szívtuk, hogy „naaa komolyan vele akarsz dugni?!”

 

Volt egy haverom, a Tivadar. A kezdetek óta nagyon-nagyon tetszett neki Ádám, de Tivadar az a srác volt, aki mindenkit azért akart, mert egész egyszerűen meg akarta dugni. Nem kimondottan érdekelte őt, hogy ki milyen valójában, pusztán csak dugni akart. A lehető leghamarabb, és legmélyebben. Gyakorlatilag a második, vagy a harmadik közös hétvégi bulinál rástartolt Ádámra. Nem igazán voltak ők egymásra hangolódva még szexuálisan sem, de Ádám remekül hárította Tivadar közeledését.

A társaságunknak volt egy másik tagja is, Krisztián, aki hasonlóan csodálkozva és még félősen szemlélte ezt a világot, mint korábban én magam is. Nagyon félt beleízlelni, félt a szextől, a csalódásoktól, és leginkább mindenkitől. Épp ezért volt biztonságban közöttünk. Habár Tivadar időről-időre meg akarta dugni, de mindig nevetésbe fulladt a kétségbeesett próbálkozása. Szép lassan összeverbuválódtunk egy négyes csapattá, ráadásul jött a nyár is. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, négyesben. Tivadar sokszor áthívott magához bennünket, hogy majd ő főz nekünk finomat, csak menjünk át hozzá. És tényleg mindig főzött. A finomfőzeléke annyira finom volt, hogy rendszeresen, hetente többször is főzött nekünk, mert mindig azt kértünk tőle. Amikor csak tehettük, elmentünk napozni a partra, és órákon át beszélgettünk, és hosszasan hallgattuk Tivadar pasizásait, illetve, hogy kinek mekkora a farka azok közül, akiket mi hétvégenként együtt táncolunk a diszkógömb alatt.

Természetesen Ádámmal a közös játékunkhoz ez épp egy nagy lapáttal hozzá is tett, így még komolyabban, és jobban megfontoltabban mondhattuk egymásnak, hogy na igen, vele tényleg luffantanánk.

 

Egyik hétvégén meg voltunk hívva a péntek esti buli utáni nap ebédre Tivadarhoz, hogy a délutáni pletykálások után újra együtt menjünk táncolni az éjszakába. Egy tízemeletes panel első emeletén lakott egy hatalmas lakótelepen. Krisztiánnal az odaúton találkoztunk, és együtt mentünk fel a lakásra, ahol már Ádám is ott volt, de legnagyobb meglepetésünkre ugyanabban a ruhában, amiben előző este is volt. Még viccesen meg is kérdeztem tőle, hogy te nem mentél haza végül?

 

A klasszikus 1,5 szobás panellakásnak a konyhához kivezető részénél rámpillantott, és  ekkor megláttam a szemében valami elképesztő szomorúságot és szégyenérzetet, ekkor tudtam, hogy lefeküdt Tivadarral. Olyat láttam a tekintetében, amit korábban még soha. A magányos érzés mindig benne volt a szemében, de ez valahogy most nagyon más volt. Látta rajtam, hogy tudom. És ez nagyon zavarta őt.

Amíg Krisztián és Ádám beszélgettek Madonna új daláról – a Die Another Dayről - én azonnal ráförmedtem a konyhában Tivadarra, hogy mégis hogy tehette ezt a lelkileg labilis barátunkkal…

Nagyon megdöbbent, de nem tagadta, és nem kérdezte honnan tudom. Csak annyit felelt, hogy látta Ádám testét fürdés közben, és olyan szép nagy farka volt, hogy nem bírta kihagyni, és végül Ádám is beadta a derekát, és egész éjjel szexeltek. Nem tudtam megérteni hogy tehette ezt. Tivadar tényleg bárkit megkaphatott, akit csak akart. Helyes is volt, és köztudottan nagy és hosszú farka volt, tálcán kínálkoztak a pasik neki annak érdekében, hogy megdugja őket. De neki mégis Ádám teste kellett. Pedig pontosan tudta, hogy mennyire fontos neki, hogy végre tartozhat valahová, ahol nem kell szégyenkeznie és szorongania. Tudtam sajnos, hogy ezzel valami megváltozott. Nem is sokkal a közös ebédet követően Ádám kitalálta, hogy ő nagyon fáradt, inkább ő nem jönne már velünk bulizni este, helyette inkább hazamenne pihenni. És így is lett.

 

Azonban a következő hétvégén sem jött már velünk bulizni, és onnantól már nem ért rá többször találkozni velünk. Tivadar gyorsan kiheverte, hiszen az újabb, és újabb hódítások nagyon lekötötték a figyelmét. Viszont egy nap addig hízelgett Krisztiánnak – gondolom épp nem volt más, akivel dughatott volna -, hogy Krisztián is az ágyában kötött ki, ami miatt a négytagú „Diszkókirálynők” harmadik és negyedik tagja is elhagyta a csapatunkat, és többé már nem ebédeltünk együtt Tivadarnál, és a hétvégi közös bulik is csak úgy voltak lehettek már közösek, ha épp egyszerre, egyidőben voltunk ugyanazon a helyen. De a kötelék… az már nem volt a régi.

Mentségére szóljon mindenkinek, hogy a 2000-es évek elején szinte hónapról hónapra jobban nyílt ki a világ, és olyan sok változás történt rövid idő alatt, hogy nem is igazán volt ezt az elválásos folyamatot időnk felfogni. Ádám teljesen kikerült a látóterünkből. Sem a mobilszáma nem élt ezek után, és a törzshelyünkre sem jött többé. Valahol nagyon sajnáltam, mert tudtam mennyire magányos volt, és milyen sok fájdalom volt benne, mégha ezekről sosem beszélt nekünk. De elegendő volt látnunk, amikor megpihent a lelke, ha megérkezett közénk. Elfogadtam hát, hogy így döntött, és feltehetőleg a maga módján kezd majd új életet, ahogy legbelül már én is terveztem ezt egy jó ideje.

 

Néhány hónappal később elköltöztem a városból, és magam mögött hagytam az addigi életem, és kezdtem teljesen a nulláról az újat. Pontosan tudtam, hogy a kedves barátságokat, és haverságokat többszáz kilométerről nem lehet üzemeltetni, és nincs is igazán értelme, hiszen akkor még nem voltunk abban az életszakaszban, amikor egy ilyen távolságot akár már kiállhatnának az idő vas fogai.

 

Nagyjából 5 és fél év telt el, amikor egy nap hévvel mentem a városba, és a Batthyány téren leszállva, sétálva a metró felé mosolygó szemekkel jött felém Ádám. Nagyon megörültünk egymásnak, de az örömöm azonnal feledésbe merült, mert nagyon rosszul nézett ki. Szó szerint szürke volt az arca, és a bőre. Kérdeztem tőle, hogy mi újság, hogy van, mire ő azt felelte jól, csak nagyon fáradt. Elmondta, hogy nagyon régóta magányos, és nincs senkije sem. Sietnie kellett, hogy elérje a hévet, és abban maradtunk, hogy az iwiw-en megkeres, és majd megbeszéljük, hogy mikor találkozzunk legközelebb. Megöleltük egymást és elváltunk, majd mindketten folytattuk tovább a napunkat.

Ádám aztán nem keresett meg az iwiwen, és néhány nappal később már nekem sem volt az eszemben, hogy mi találkoztunk. Ő is és én folytattuk az életünk ott, ahol az a találkozásunkat megelőzően tartott. Néhány héttel később azonban kaptam egy hírt, hogy heroin túladagolásban meghalt. Nagyon megütött, mert ő volt az első, akiről kiderült az ismerősömként, hogy a drog végzett vele. Ekkor értettem meg, hogy valójában miért láttam én őt annyira rossz bőrben, és szürkének. Hihetetlen felismerés, ami beleég az emlékezetbe. Látod, hogy valakivel nincs rendben valami, de elhiszed, hogy csak fáradt. És valójában soha többé nem látod már, és nem is beszélsz vele, mert már nem létezik többé…

 

Ma, amikor mindannyian azokra a szeretteinkre emlékezünk, akik már nincsenek velünk, fura mód nem is gondolunk azokra, akik az életünk fontos pillanataiban, és az emlékeink létrejöveteleinél jelen voltak, de ma már nincsenek közöttünk. Ádám mindössze 24 éves volt. Sosem tapasztalhatta meg az igaz szerelmet, azt, hogy milyen érzés felnőtté válni, és fontos döntéseket hozni az életben. Nem ismerhette meg azt a világot, hogy a telefonon húzgálásokkal dönthetjük el, hogy valakit meg akarunk-e ismerni, vagy nem. Meggyőződésem, hogy a családján kívül szinte már senki sem emlékszik rá. El volt veszve a világban. Nem tudott tartozni sehová sem, és ráadásul nagyon rossz társaságba is keveredett. A sors kegyetlenségének eredményeként, az az általunk ismert srác, akivel együtt heroinozott, és akitől megtudhattuk a halálhír tényét, néhány évvel később maga is életét vesztette egy heroin túladagolásnak köszönhetően.

Szomorúsággal tölt el minden fiatal halála, aki a drogoknak köszönhetően szűnik meg létezni. Bárcsak mindenkinek tudnánk segíteni azért, hogy a drogfüggőségtől megszabadulhassanak. Ádám halála maradandó emlék lett a számomra. Minden alkalommal, amikor a különböző platformokon meglátom a „chem” jelöléseket, eszembe jut Ő. Senki sem tudhatja, hogy melyik lesz az utolsó lövés. Hiszem, hogy az élet fontosabb kell legyen, mint a lassú út a halálhoz.

Ma Ádámra, valamint az összes húszas éveiben elhunyt fiatal társunkra is gondolok, akik előtt ott állt az egész élet, de mégsem volt lehetőségük megélni azt. A legújabb playlistet, a DISCO-t pedig Ádám emlékére készítettem, elképzelve milyen lenne, ha együtt mindannyian együtt táncolnánk az óriás diszkógömb alatt, a csodálatos neonfényekben.