10. rész: És egyszer csak... István és a pénz

Életünk talán egyik legkényelmetlenebb témája a pénz.

Mindannyian feszengünk tőle. Sosem létezik belőle annyi, amennyi ebben a témában kellőképp magabiztossá tenne bennünket, avagy inkább olyanná, hogy az arcunk ne feszüljön meg félve, ha mégis szóba kerül egy ismerkedés során. Próbáljuk kikerülni, de a legváratlanabb pillanatokban felbukkan, és onnantól már nem lehet meg nem történtnek nyilvánítani.

Egy dolgot viszont biztosan kijelenthetünk: millió kapcsolat és barátság futott kopár zátonyra a pénz miatt, és feltehetőleg ez a jövőben sem fog megváltozni.

Jonatán barátommal a minap hosszasan elbeszélgettünk erről, mert aktuálisabb sajnos ez számára, mint kellene.

 

Jonatán egyébként festőművész, a harmincas éveinek végében jár, a középosztályba sorolható, értelmiségi fiatalember. Rendkívül sokat tett azért, hogy a tehetsége már viszonylag korán elkezdjen bevételt is generálni. Egyedülálló, és gyakran meggyűlik a baja a pénzhez kapcsolódó témákkal legfőképp az ismerkedései során. Budapest mellett lakik egy igazi olyan verandás magánházban, két galériája is van. Egy itt Budapesten, egy pedig Bécsben. 

Ízlését tekintve a férfiak terén szintén elmondható, hogy az igaz szerelem csókját keresi… olykor több, máskor kevesebb sikerrel.

Jonatán az elmúlt hónapkban hosszasan ismerkedett egy húszas éveinek végében járó fiúval, amikor előkerült a „vagyon” téma. Habár ő nem igazán szokta felfedni egyhamar a foglalkozását, illetve az ebből származó előnyöket, ez az ifjú titán valahonnan mégis megneszelte, hogy az átlagosnál ő azért tehetősebb, és napról-napra egyre több meglepő vággyal kezdett előállni, amelyet a barátom nem igazán tudott hová tenni, és kezelni sem. Több utalás is érkezett például arra, hogy igazán „elvihetné” magával – ha értitek – Bécsbe néhány napra egy hotelbe, mert elmondása alapján még sosem járt szállodában.

Nagyjából egy héttel ezelőtt pedig megérkeztek a kicsit problémásabb üzenetek is, utalva a huszonévesünk anyagi helyzetére. Nincs pénz a számláján,  be kellene vásárolnia, tetszik neki egy pulcsi, de nem tudja megvenni… Mindezt természetesen ügyesen megírva, kifejezetten a barátom megoldására apellálva.

Jonatánnak szerencsére tökéletes szimata van ezekhez az emberekhez, így viszonylag gyorsan tisztába is tette ezt a fiút, és világossá tette a számára, hogy kettejük történetének ott és akkor pontosan vége lett. 

A pénz különös dolog.

Ha sokkal rendelkezünk, istenek is lehetünk. Ha viszont kevés van, a csóró jelzővel söpörnek le bennünket az asztalról még azok is, akikkel valójában még talán igaz szerelemben is élhetnénk. Régen, amikor még nem volt saját lakásom, az ismerkedések nagy többségénél megfigyelhető volt az a furcsa lenézés, amikor az albérlet szó elhagyta az a szám. Azonnal szintet estem a legtöbb randialany szemében, és sokkal kevésbé volt már fontos, hogy valójában mit is gondolok a világról, mint korábban. Értékcsökkentett lettem egy szó kimondása után. Tényleg ennyin múlik? Egyetlen szó, azaz nyolc betű?

 

Albérlet.

Be kell látnunk, hogy hogy egy 30 és 40 év közötti pasasnak ma 98%-ban csak akkor lehet saját ingatlanja, ha a szülei vásároltak már neki egyet, netán halálesetből származó örökség állt a házhoz, vagy az elkövetkezendő 20-25 évre már eladósította magát. Persze van egy nagyon csekély százalék is, aki a munkájából – vagy a titkos vagyonából - adódóan biztosítani tudta magának a „tiszta” fedelet, de ez szinte biztos, hogy elhanyagolható számot takar valójában. Mindezek ellenére a saját ingatlan megléte mégis elvárás lett, aminek meg kellene tudni felelni ahhoz, hogy számos férfi egyenlő partnerként gondoljon a másikra.

 

Milyen jogon várjuk el azonban egy idegentől, hogy a szülei által vásárolt lakásban éljen? Tényleg magasabb szintet képvisel egy húsz évre behitelezett lakás, mint egy saját magát eltartani és albérletet fizetni tudó egyén?

És tényleg rá kellett jönnöm az új ismerkedések során, hogy a lakás kontra albérlet kérdés sokkal hamarabb megjelenik a kommunikációkban, mint a tényleges találkozás gondolata.

Valahol az intim képek és a „mit szeretsz?” kérdések között bújik meg, és menetrend szerint, késés nélkül érkezik:

Merre laksz? Albérlet vagy saját? 

Tényleg csak akkor válthat zöldre a lámpa az ismerkedés folytatásánál, ha erre a kérdésre a válasz a saját lakás? Az albérlet szó leírása után pedig törvényszerű, hogy onnantól kezdve sárgán pislákoljon elhalványulva, majd egyszer csak átváltson pirosra?

 

Tavaly volt egy elképesztő rövid randim.

Megismerkedtem egy akkor 34 éves sráccal, aki Oprah módjára olyan mélyinterjút készített velem a vagyoni helyzetemről a Moszkva tér – tudom, de nekem akkor is Moszkva tér marad - és fogaskerekű között, hogy csak kapkodtam a fejem. Egyik indiszkrét kérdést követte a másik.

Viszonylag rövid idő után tudtam, hogy nekem ezzel a pasival az égvilágon semmi dolgom nincs, viszont érdekelt, hogy mire megy ki az egész, ezért belementem egy hazugságcunamiba, amelyet ráborítottam. Elmondtam neki, hogy igen, van saját lakásom. Kettő is. Egy itt Budán, egy pedig a Csepelen. Attól függ hol vagyok, hogy épp hol szeretnék lenni.

A nevére már nem emlékszem, de 180 centis, és kevésbé szőrös vékony emberünk szemében azonnal megjelentek a dollárjelek, és még tovább ment. Megkérdezte tőlem, hogy nagyjából mennyit keresek egy hónapban. Bevallon ezen a kérdésen annyira meglepődtem, hogy nem nagyon tudtam a rögtönzött standupomban mit mondjak, de szerencsére gyorsan kisegített.

Végignézett rajtam, mint ahogyan egy darab húson szoktunk a csemegepultnál, és azt kérdezte tőlem, hogy olyan 2-3 milliót keresel egy hónapban?

 

Nem tudom, hogy a CCC-ben vásárolt szép új kék cipőm stromfolta fel az értékem, vagy a Flying Tigerben vett 2500 Ft-os leolcsózott napszemüvegem tette, de úgy éreztem igen, a válasznak mindenképp igennek kell lennie. Emberünk ezután könnyed természetességgel egyszer csak megkérdezte, hogy plasztikai sebész vagyok-e?

Mondanom sem kell, hogy innentől még nagyobb játék indult el a részemről. Már-már Oscarra jelölhető alakítással megálltam, ránéztem, és döbbentséget színlelve megkérdeztem, hát ezt meg honnan tudod? Emberünk elnevetgélve közölte, hogy az első percben tudta, hogy doktor vagyok, mert úgy hangsúlyoztam. Értitek. Hangsúly=doktor. Ráadásul épp plasztikai sebész.*

*Isten nem azért teremtette a plasztikai sebészeket, hogy éhezzenek! – Dolly Parton

Ezt követően tényleg néhány perc után megtudtam, hogy L-es méretű farka van. De ezt olyan körítéssel, mintha egy mandulatej hátoldalán lévő összetevőket olvasnánk:

Összetétel: ivóvíz, mandula (2,3%), cukor, trikalcium-foszfát, tengeri só, L-es farkam van, 17cm állva, stabilizátorok (szentjánoskenyérliszt,gellángumi), emulgeálószer (lecitinek(napraforgó)), természetes aroma, vitaminok(B2, B12, E, D2).

Még mielőtt szóhoz jutottam volna, elő is adta, mennyire jó lehet az én pasimnak lenni, elvégre egy csomó helyre el lehet utazni, és ezek az igazi kalandok. Elmenni más városokba, szexelgetni itt is, ott is, ezzel, azzal. Közösen IS.

Telítődtem, de gondoltam még azért én is rákérdezek, hogy ő mivel foglalkozik, és milyen az anyagi helyzete, aztán pedig lepattanok, mert ez minden szempontból is elég tré volt akkor már. Megtudtam, hogy egy CBA-ban pénztáros, és két albérletben él egyszerre. Van ugyanis 2 meleg spanja, akik rendszeresen szexpartikat rendeznek, és attól függ hol alszik, hogy hol nincs, vagy épp hol van buli.

Amikor megkérdeztem, miért nem költözik egy olyan albérletbe, ahol nincsenek ilyen problémák, azt felelte, hogy neki ez teljesen jó így, mert olyanja van, csak átmegy a másik szobába és csatlakozik. Habár folytatta volna még, megálltam, kinyújtottam a kezem, és azt mondtam neki, hogy nekem erre ennyi időm volt, és tényleg minden jót kívánok. Nyelt egyet, de a következő arckifejezése már a hátam mögött történt…

 

A pénz témában kutatva azonban a tavalyi évben egy szomorú és kellemetlen élmény is adott a vagyon helyzet miatt, bár épp az egész másik olaláról…

Megismerkedtem egy csodálatos férfival. De tényleg. Minden tekintetben csodálatos volt. Külalakra, modorra, érzésre, mindenre. Istvánnak hívják. István a negyvenes éveiben jár, elképesztő intelligenciával és szociális érzékenységgel rendelkezik. Külalakra pedig nagyon csábító. Némi ismerkedés után a városligetben randevúztunk, ahol öt kerek órás első találkozón vettem részt vele.

 

Harmonikus volt a kettőnk közötti kommunikáció és könnyeden ment az ismerkedés. Egy iskolában dolgozik igazgató-helyettesként. Sajnos az este egyik pontjánál előkerült a lakás téma, ahol megtudtam, hogy albérletben él, viszont tervezi a lakásvásárlást. Mivel jött a kérdés, hogy én sajátban lakom-e nem hazudtam, elmondtam, hogy igen. Ekkor elkezdődtek a furább érzések is, de nem igazán voltak olyanok, ami miatt aggódnom kellett volna. A jövőbeni terveinkről is szó esett, én pedig elmondtam neki, milyen célok vannak még előttem, és kérdésére kifejtettem, hogy ezeket a legrövidebb időn belül milyen módon tudom megvalósítani.

Még az elválásunk előtt egyeztetésre került a következő találkozó, amit nem én hoztam fel, hanem ő. Közben elkísértem a Keletiig, és folytattuk a csodásnak mondható beszélgetéseket. Komolyan mondom, nagyon élveztem a társaságát. Intelligens és okos emberekkel beszélgetni mindig fantasztikus, pláne, ha potenciális jelölt is egyben az illető. Amikor a pályaudvarra értünk, elképesztően szorosan és érzelmesen megölelt, azaz inkább átölelt. Olyan módon, amit korábban első randevún nem tapasztaltam. Baszott jó érzés volt. Értelmiségi ember, aki nagyon érdekes, bámulatra méltó a foglalkozása és az élete, emellett szívdöglesztő is… Ő ölelt épp az első találkozásunk után.

Ahogy elindult a vonat, az ablakból kilógva mosolygott fülig érő szájjal és integetett nekem. Bevallom elképesztő volt ezt látni és tapasztalni. Elég későre járt, és másnap reggel sulija volt, ezért néhány kedves üzenet után elköszöntünk egymástól, és nyugovóra tértünk. Vártam a reggelt, mert érdekelt, ki fog először írni a másiknak. Legnagyobb meglepetésemre viszont eltelt több, mint 24 óra, amikor megkaptam az első üzenetet tőle. Hajnal fél hatkor érkezett, és ez állt benne:

Kedves Feri!

Ne haragudj, hogy csak most jelentkezem. A tegnapi nap felért egy rémàlommal, kezdve azzal, hogy alig aludtam az éjszaka, annyit forgolódtam.

Volt időm gondolkodni a találkozón, a beszélgetéseinken, reakciókon...

Rendkívül jól éreztem magam vasárnap délután, fantasztikus ember vagy.

Viszont az az érzés körvonalazódott bennem, hogy nem tudok részese lenne az àltalad felépített vilàgnak.

Ahogy elmesélted a jelened és a jövöbeni elképzeléseid, valahogy azt éreztem, ebben én nem férek bele a magam egyszerű létével. Melletted teljesen eltörpültnek éreztem magam, hiszen leginkább ha az egzisztenciális oldalát vesszük, hatalmas különbség van kettőnk közt. Volt anno egy ilyen próbálkozásom, akkor sem működött, engem zavart.

Nem szeretnélek becsapni és hitegetni azzal, hogy elköteleződöm melletted.

Azt kívánom, hogy találj egy olyan embert, párt magadnak, aki viszonozni tudja az érzéseid és egyenrangú félnek érzi magát melletted, én erre képtelen vagyok.

Nagyon jó embernek gondollak és biztos vagyok benne, hogy az igaz szerelem egyszer rád talál. Mi mást kívánhatnék?!

Vigyázz magadra, éld olyan vidáman és jókedélyűen az életed, ahogy vasàrnap közvetítetted.

Nagy ölelést küldök // István

Ezek után természetesen megpróbáltam ezt a helyzetet átbeszélni vele, hogy mégis melyik részében érzi magát ilyen rosszul, de nem jártam sikerrel. Egy közös kedvenc filmünkből idéztem neki, próbálva menteni ezt a picit furává avanzsálódott helyzetet:

„Ha Ferisen kell összegeznem, azt mondom: tudod, megfordult a fejemben, hogy milyen részeg lehetett Cynthia, amikor úgy döntött, hogy fejest ugrik a Park Avenue-ra. Még ne jöjjön meg a búcsúlevél, had’ rántsalak vissza 20 percre és beszéljük ezt át, mit miért gondolsz így. Aztán ha akarsz, ugorhatsz a cigi után, a gyöngysor (vasárnapi emlék) már nálam…

 

István ekkor halkan kipöckölte a cigit és magabiztosan ugrott. A gyöngysort visszaadni már nem tudtam, azóta is itt van nálam, és fogalmam sincs mit lehet vele kezdeni.