12. rész: És egyszer csak... Maradjunk barátok?

 

24 évvel korábban:

A családommal egy teljesen átlagos háromszobás panellakásban éltünk. Alattunk Ildiék laktak. Egy négytagú család. Ildi, az öccse Gábor, Anyuka és Apuka. Kedveltem az egész családot, ráadásul Ildi is tagja volt annak a gyermekkori brancsnak, akikkel állandóan bújócskáztunk abban az időben, amikor ez még nem volt még olyan ciki.

Nekik volt először Szerencsekerék játékuk is számítógépükön, amit nagyon szerettem, így sokszor játszottunk náluk vele. Meg aztán zongorájuk is volt, amin kifejezetten szerettem klimpírozni. Aztán egy nap arra adták a fejüket, hogy elköltöznek. Valami megváltozott. A kiköltözésük után üresen maradt az első emeleti háromszobás lakásuk, ahová annyi emlék fűzött. Nem tudtam ki fog beköltözni a helyükre, de reménykedtem benne, hogy valaki olyan, aki majd a szerelmem lehet. Emlékszem este lefekvéskor sokszor elképzeltem, hogy milyen is lehetne, ha csak le kellene szaladni az elsőre a nagy Ő-höz. Dédelgettem ezt az álmot, és ennek köszönhetően olyan szép érzésekkel aludhattam el esténként. Éreztem, hogy valaki olyan fog ott élni, akivel elcsattanhat az igaz szerelem csókja.

 

Viszonylag rövid idő elteltével kiderült, hogy kik is költöznek be. Egy háromtagú család és egy kutya. Anyuka, nagymama és egy velem majdnem egyidős srác. Először az anyukát láttam, őt szintén Ildikónak hívták. Szimpatikus volt elsőre, a nagymama pedig végképp. Sokszor ő vitte sétálni a tacskó kutyát, akinek stílusosan Morzsi volt a neve. A nagyi nem a szokásos nagyi volt, mert elég magas, és sokkal fittebb volt, mint az általában megszokott Nagyik többsége. Néhány nap elteltével viszont már találkoztam a sráccal is, akiről akkor már ismeretlenül is rengeteget álmodoztam. Épp valahová mentem, amikor a lépcsőfordulónál összefutottunk.

A srác elképesztően nagyon szép volt.  Megdöbbentően erősen hasonlított Ricky Martinra, de ilyen fura punkos cuccban volt. Gondoltam, nem is fogunk mi beszélgetni egymással, hiszen lássuk be, Michael Jackson vagy épp a Spice Girls igen csak messzire állhatnak az ő stílusától… így hát ugyan miről is beszélgethetnénk?! Teltek múltak a napok és a hetek, és tényleg nem beszéltünk. Soha. A köszönés is olyan volt, mintha nem is köszöntünk volna egymásnak. Eközben én egyre többször találkoztam az Anyukájával, és egyre többet beszélgettünk.

Egyszer megbeszéltük, hogy segítek neki a lépcsőház bejáratait kitakarítani. Ez még a nagy nyári meleg előtt volt. El is kezdtük, nagyon jól mulattunk, egyszer megérkezett a fia is. Váratlanul megkérdezte Ildikó, hogy ha egyidősek vagyunk, és ráadásul egy házban is lakunk miért nem barátkozunk mi soha? Mindkettőnknek meglepetés volt ez a helyzet, de próbáltuk oldani a feszültséget, és hát bemutatkoztunk egymásnak egy kézfogással. Ő volt Milán. Végre megtudtam a nevét is. Idegenkedtünk egymástól, de az a hatalmas fal, ami korábban kettőnk között a lépcsőházban megtapasztalható volt, már omladozni látszott.

 

Nem sokkal utána a takarítástól kezdtem szomjas lenni, így felszaladtam a lakásunkba, és kérdeztem, hogy velem tart-e. Mondta, hogy persze. Ez volt az első alkalom, hogy Milán belépett a lakásunkba. A hűtőből két fél literes Pepsi-t vettem ki, és gyorsan fel is bontottuk. Nem emlékszem miről beszélgettünk, de jól szórakoztunk. Aznap este elmentünk sétálni egy nagyot a környéken, és elkezdtük megismerni egymást. Sok témát boncolgattunk, viszonylag elég későn értünk haza, már jócskán sötétedett. Ezek a közös beszélgetések és séták szép lassan elkezdtek megsokszorozódni. Egyre jobban kezdtünk elmélyülni egymás életében, és kezdtük megismerni a másikat. A szülei elváltak, teniszezik versenyszerűen, az Apja sokszor megütötte és még sorolhatnám. Sok hasonlóságot véltem felfedezni közöttönk. Rövid idő elteltével tényleg nagyon sok időt töltöttünk már együtt egy napból, és a punk stílusa is szépen kezdett elhomályosodni.

Helyette megkedvelte inkább Ricky Martint, akire hihetetlenül hasonlított. Amikor hazaértünk a közös programokból, a beszélgetéseket mindig folytattuk tovább telefonon. Elképesztő mennyiségű információnk volt egymás felé. Az apám mindig tiszta ideg volt, nem értette, hogy egész nap együtt vagyunk, és amikor hazaérek még akkor is vele foglalkozom. Kezdtünk összebarátkozni. Tényleg. Életemben talán először kezdtem azt érezni, hogy milyen érzés valakinek a barátjának lenni. Oly sok éven keresztük mindig egyedül voltam, mindenhonnan kilógtam. Nem állhattam be sohasem az átlagos sorokba, emiatt velem mutatkozni ciki volt az osztály, és évfolyamtársaimnak is. Ellenben a jelenlétem mindig indokot szolgáltathatott arra, hogy csúfoljanak, vagy gúnyt űzzenek belőlem a többiek.

Amikor a suliban Milán hamarabb végzett, jött elém a kutyájával a sulim elé. Egy szerdai napon furcsaság történt. Valami értelmetlen dolog miatt begyulladtak a szemidegeim, és egy hét levegő és utcai nélküli lakásbörtönre ítéltek az orvosok. Azt mondták komoly a baj, és ha nem tartom be a szabályokat, károsodhat is a látásom. Nem volt szabad érintkeznem senkivel sem a szülőkön kívül. Mi viszont akkoriban már tényleg elég sok olyan dologról beszélgettünk, amit szülők előtt telefonon nem lehetett volna kivesézni. A melegségem tényéről azonban még mindig nem tudott. Szerettem volna elmondani, de nem mertem. Kitaláltuk, hogy az ő erkélyük és a miénk közé kifeszítünk egy zsinórt, amit húzva tekerni lehet le és fel irányba. Erre lett ráaggatva egy csipesz. Ez volt a mi speciális postánk. Minden titkos dolgot így beszélgettünk meg. Levélben. Sokszor mire felkeltem reggel, már várt a postám, amelyben mindig kifejtette, hogy reméli, hogy már jobban van a szemem. Engem ez a gondoskodás nagyon meghatott, és még sokkal jobban elkezdtem ragaszkodni hozzá.

 

Gyógyulás után kitaláltuk, hogy együtt minden éjjel megszökünk, és eljárunk ’tépni’. Ez abból állt, hogy megvártuk, míg mindenki elalszik, és hajnal 1 körül kiszöktünk a lakásból, és elmentünk sétálni a városba. Volt valami varázsa, hogy rajtunk kívül nincs senki sem a város utcáin, és tényleg nagyon felszabadultunk egymás előtt. Ekkor már tényleg minden napot együtt töltöttünk. Ekkor már azt kell mondjam, barátok voltunk.

Tudtam, hogy a nyár vége felé el fognak utazni az anyukájával nyaralni. Talán egy vagy két nappal az indulásuk előtt pont mentem hozzájuk, és Milán aludt a nappali ágyán. Fémeztelen volt, egy sötétkék napfakította rövidnadrágban. Akkor valami egész furcsa, és zavarba ejtő érzés fogott el, de nem tudtam mi lehet az. Mikor elutaztak egy hétre, úgy a második napon majd megőrültem. Komolyan. Olyan szintű hiányérzetem volt, ami korábban még soha. Bicajjal mindig letekertem a Tisza partjára, és ott szomorkodtam, és csak azon kattogtam, mennyire rossz hogy nincs itt nekem és mellettem. Ott kezdtem felismerni a helyzetet, hogy tulajdonképp lehet épp az a baj, hogy belészerettem. Nem tudtam mi fog történni, de nagyon vártam haza, hogy megbeszélhessem ezt vele. Tisztázni akartam előtte az érzéseim, illetve azok furcsa kavargását. Meg akartam csókolni. Érezni ahogy azzal a mindig finom illatú leheletével azt mondja nekem, ő is szeret engem. Addig is, hogy a lelkem nyugtassam sűrűn meglátogattam a Nagyit, bevásároltam neki, és a lakásuk illata csillapította a hiányérzetem. Életemben először voltam szerelmes, és ekkor már tudtam, hogy ez a szerelem.

 

Végre hazatértek, és hozott nekem egy egészmogyorós Milka csokit, ami akkoriban nagy értékkel bírt. Pláne a szememben. Ő viszont mégsem úgy örült nekem, ahogyan én neki. Ekkor nehezen, de elkezdtem tisztán látni. Mi csak nagyon jó barátok vagyunk a részéről, és közöttünk ennél soha nem lesz több, hiszen ő más, mint én. Ő „normális”. Ezt miután tudatosítottam magamban, már nem volt probléma többé. Rengeteg kalandunk volt együtt. Eltelt a tél, a tavasz, közeledett a nyár. Iskolát választottunk, és teljes titokban az Anyukája elkezdte intézni, hogy egy osztályba is kerüljünk. De ez teljesen bizonytalan volt, és addig nem mertek szólni nekünk, míg teljesen biztossá nem válik.

 

Úgy derült ki, hogy Milán valamilyen oknál fogva a tankönyvosztásra nem tudott eljönni, és mi hoztuk el az ő pakkját is Anyummal. Amikor megkaptam a csomagom, kérdeztem rá a könyvosztós nőtől, hogy Milán is a listán van-e. És igen. Ott volt. Ugyanazon a listán, néhány sorral feljebb. Osztálytársak lettünk. Nem is tudtam, hogy fogom kivárni, hogy végre elmondhassam neki.

Mikor hazaértünk, azonnal elhívtam sétálni, és már egy hosszú utca vége felé jártunk, amikor elmondtam neki a hírt. Nagyon örült neki, és én is. Tervezgettük, hogy milyen jó lesz minden reggel együtt menni a suliba és együtt haza. Kalandnak fogtuk fel. Egy nagy kalandnak. Talán még sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint korábban. Mindketten vártuk a közös élmények egész napossá válását.

 

Szeptemberben aztán elkezdődött a suli. Milán nagyon zárkózott ember volt, nem igazán kezdett el barátkozni a többiekkel, habár volt egy-két gyerekkori ismerőse az osztályban, velük csak néha bandázott. Én a második napon elkezdtem beszélgetni és nyitni egy Robi nevű srác felé, ám ezt Milán nem igazán nézte jó szemmel. Talán féltékeny volt, talán zavarta, hogy már nem csak vele lógok, nem tudom. De akkor még nem tudtam ezt a fajta féltékenységet érzékelni, sőt kezelni sem. Robival szépen lassan jóban lettünk. Voltak olyan napok, amikor inkább már vele mentem suliba, hiszen ő is elég közel lakott hozzánk. Azt éreztem Robi felé, amit korábban Milán felé. Egyre több kérdést tettem fel magamnak: Elképzelhető, hogy kezdek beleszeretni? Vajon ő is más, mint én? Vajon Ő lesz az első szerelmem?

Egyre többször mentem el úgy suliba, hogy már nem szóltam Milánnak, ami nagyon fájhatott neki. Mindig pár perccel hamarabb indultam el otthonról, hogy hamarabb el tudjak slisszolni a házunkból. A kettőnk barátsága -14 éves fejjel- itt már érezhetően kezdett megromlani, avagy inkább átalakulni, de ő próbálta bizonyítani, hogy ez nem így van. Sokszor erőt vett magán, félretette a féltékenységét, és egy reggel szó szerint szaladt utánam, és elfogadta, hogy már hármasban járunk suliba. Elfogadta Robit is, habár nagy barátok nem lettek. Talán ez a lépése mentette meg a mi barátságunkat, hiszen ez idő alatt én már nagyon megszerettem Robit, és meg is találtam a helyét a szívemben. Robi pont az ellentétje volt Milánnak, mindenben. Vékony kis vézna, szemüveges, törékeny srác volt. A mosolya és a nevetése volt az, ami igazán megfogott benne. De a szerelmes pillantásokat és érzéseket ő sem viszonozta. Kezdtem elfogadni, hogy talán mégsem Robi lesz az, aki először meg fog csókolni.

 

Eközben egyre több időt kezdtünk újra együtt tölteni Milánnal. Az Anyuja nagyon szerette az Ámokfutókat, így egy nagy kaland keretén belül megszereztük neki az akkori, Ezüst Eső című kazettát a Tesco-ból, természetesen nem legális keretek között. Milánnal először voltam az akkor talán leghíresebb és legnívósabb disco-ban, ahol életemben először hallottam meg CHER Believe című dalát, teljes hangerőn. Azóta ez a dal az a dal, amely a legfontosabb a számomra. A Millenium éjjelét együtt töltöttük. 1999-ből 2000-ben találtuk magunkat. Nekem akkor hófehér volt a hajam, neki pedig sárga. Nagyon jó buli volt. Akkor még nem tudtuk, hogy tényleg ez volt az utolsó bulink együtt.

Ekkoriban a szüleim már a válás küszöbén álltak, Anyu már a költözést tervezte, én pedig ezt a dátumra vártam. Eljött a nap, amikor tudtam, mire hazaérkezem, Anyu már nem fog velünk lakni. Ez nagyon nehéz időszak volt számomra, de Milán és Ildi teljes mértékben mellettem álltak, és támogattak. Körvonalazódott a válás végső mondatainak kimondása is, illetve a lakás eladásának is az időpontja. Én akkor fel sem fogtam, mi mehet végbe Milánban, a költözés miatt. Ott volt Ildivel akkor is, amikor az utolsó csomagomat is felpakoltuk az utánfutóra. Én tele voltam várakozásokkal egy új életre nyitottan, ő nagyon szomorú volt, de azt mindketten tudtuk, hogy abban a pillanatban, amikor az autóval elindulunk, mindkettőnkben lezárul egy közös fejezet.

 

Másnap reggel a suliban egy lépcsőfordulóban futottunk össze, de a köszönés már nem olyan volt, mint korábban. Kezdtem észrevenni, hogy sajnos a barátságunk lehet, hogy a végéhez kezd érni, ezért próbáltam menteni azt. Az iskolai év végéig már csak nagyjából másfél hónap volt hátra, ez idő alatt próbálkoztunk újra régi kerékvágásba helyezni a kapcsolatunkat. Kalandokat akartunk, de valahogy a kalandok már nem kalandok voltak, hanem csak szimplán közös időtöltések. Hiányzott már belőle valami, amit nem tudtam megfogalmazni. Amikor vége lett a sulinak, és elkezdődött a nyár, világossá vált számomra, hogy barátságunk menthetetlen, és elérkezett az elengedés, azaz inkább az elfogadás ideje. Mindketten a közös utunk végére érkeztünk, és hirtelen választanunk kellett, hogy ki megy balra, és ki megy jobbra. A barátságunk, és a szoros kötelékünk átalakult, de/és el is múlt. Az új kalandokat már nem együtt akartuk átélni, talán már mindketten új kalandokra vágytunk. Ezzel egyidőben Robi pedig lecserélte a mi barátságunkat is, épp Milánra. Én maradtam újra egyedül, ők pedig egykori riválisokból barátokká váltak.

Hiába a jó érzések, a gyász viszont nehéz volt. Nehéz, mert éltek még bennem a kalandjaink emlékei, és nagyon hiányoztak. Nehéz azért is, mert újra egyedül voltam, és kezdődött minden előről. Milánnak köszönhetően végre már tudtam, milyen a gyermekkori igaz, önzetlen barátság. Az olyan barátság, amilyet a Hollywoodi nagy mozifilmekben láthatunk. Fiatal, gyerekkori barátság, amiben a történéseknek sokkal nagyobb szerepe és értéke van, mint gondolnánk. Mai fejjel újra átélve olyan egyszerűnek tűnik, amit akkor nem, vagy nem úgy láttunk, hiszen nem voltünk többek, mint 14.

 

24 évvel később.

 

Barátság. Az egyik legfontosabb dolog a világon. Gazdagok vagyunk, ha vannak barátaink, és magányosak, ha nincsenek. Mindannyian tudjuk, hogy barátok nélkül a legrosszabb pillanatban elveszünk. Azt is pontosan tudjuk, hogy a legörömtelibb pillanatokat is a barátainkkal akarjuk elsőként megbeszélni. Tudjuk és érezzük, mint jelent barátnak lenni, és valakit a barátunknak tudni. Mégis hazudunk erről.

Nem tudom mikor, de egy nap a szakításoknál megjelent ez a mondat, hogy „maradjunk barátok”. Talán az egyik legnagyobb hazugság, amelybe a kapcsolataink lezárásánál módszeresen kapaszkodunk, és a legnagyobb eleganciával dobjuk oda a másik félnek, mintegy nyugtató tablettát, hogy de ne aggódj, maradjunk barátok.

Tényleg? És mégis miért? Csak azért, mert így könnyebb lepattanni? Vagy azért, mert barátként többé válhatunk? Elhisszük? Teszünk érte? Hazudunk? Igazán akarjuk?

Miért gondoljuk azt, hogy ha a kapcsolatunk nem működött, mert megcsaltuk a másikat, akkor egy barátság majd működni fog? Tényleg ennyire lebecsüljük ma a barátság fogalmát? Ennyit érne ma a barátság köteléke, hogy a levedlett párkapcsolataink tagjait felcímkézzük, hogy habár nem akarunk veletek semmit sem a jövőben, de barátok még lehetünk?!

Létezik olyan, hogy egy kapcsolat után mégis barátok maradnak a felek? Félre lehet tenni azt a sok sérülést, amit maga a szakítás okoz? Miért hazudunk? Miért nem vagyunk teljesen őszinték, és valljuk be a másiknak, hogy nem akarjuk többé látni?

„Szeretném ha megpróbálnánk úgyis, hogy barátként tekinthessek rád.” Ez mit jelent? Lehet, hogy hazugság, csak nem gondolunk rá, mert olyan ember mondja, akit valójában még szeretünk?

Azt jelenti esetleg, hogy egy újjal sem akarok hozzád érni többé, mert valójában más péniszére vágyom, de jól esne, ha a szexen kívül pontosan ugyanúgy törődnél velem? Azt jelenti, hogy legálisan pasizhatunk, mert letudtuk a kötelező szakítást, de kényelmetlen lenne kimondani, hogy huss húzz a francba el?! Vagy épp azt jelenti, hogy nem kell bevallanunk, hogy valaki más kukacára pályázunk – netán már be is kaptuk – de le tudjuk dobni az akadályt jelentő párkapcsolatunk magunkról annak érdekében, hogy az új farokba belehuppanhassunk?

Miért hazudunk? És kinek hazudunk? Azaz leginkább, önmagunknak miért hazudunk? És akkor magát a következő kérdés is. Miért hazudunk annak, aki védtelenül, összetörve áll előttünk, és a jövőképét romboljuk porig azzal, hogy kilépünk a valamiből? Tényleg ezt érdemli? Csak ennyire futja tőlünk? Ennyire fontos az az őszinteség, amelyet a kapcsolatok elején megkövetelünk?

 

Barátságok vannak, és lesznek is. Olyanok is, amelyek kiállják az idő vas fogát. Olyan barátságok is szövődnek, amelyek tényleg kapcsolatokból alakultak át. Jómagam is megtapasztalhattam már ezt is, és a másik oldalt is. A barátság nagyon nagy kincs. Sokkal többet érdemel, mint az, hogy egy mezei szakításnál ezt a mondatot odalökjük a másik félnek, hogy maradjunk barátok.

Mernünk kell álmodni, és mernünk kell feltenni a kérdést is saját magunknak: „Maradjunk barátok?” vagy inkább „Legyünk Barátok!”

(Hízó József emlékére - sosem feledlek el.)