8. rész: És egyszer csak... Pisi és ölelés

Kétféle típus van.

Olyan, aki mer ismerkedni fiatalabbakkal, és aki fél tőlük. Jómagam is az utóbbi kategóriába tartozom. Viszonylag ritka, amikor olyasvalakibe botlom az ismerkedéseim során, aki fiatalabb évjárata ellenére el tud bűvölni, vagy akár magával tud ragadni. Na meg egyébként is, inkább beszélem le magamat a fiatalabbakról, mint győzöm meg az ellenkezőjéről. Sőt, a legjobb érveket sorakoztatja fel az elmém már a beköszönésük pillanatában is.

 

De fel kell tennünk a kérdést. Vajon miért félünk annyira a nálunk fiatalabbaktól? Miért utasítjuk el szinte 90%-os valószínűséggel a közeledésüket? Miért hiszünk kevésbé valakinek csak azért, mert a 18. születésnapunk alkalmával ő még nem tudta, hogy nyílik a leveskonzerv?

 

Ha igazán őszintén akarunk erre válaszolni – márpedig muszáj lesz, rá kell jönnünk, hogy a kockázati tényező a fiatalabbaknál sokkal nagyobb, mint egy hasonló, vagy idősebb korú partnernél. Noha semmiképp sem szerencsés előre megtervezni a harmadik évfordulónk várható kimenetelét, mégis azt gondolom, hogy egy tőlünk jelentősen fiatalabb partner esetében nagyobb az esély a felismerésre, hogy ő még nem élt eleget...

 

Persze az érzelmeket nem lehet befolyásolni. Így történt ez az igazi, Bogyó esetében is. Fiatalabb volt. 8,5 évvel. Hihetetlen nagy, és sokszor leküzdhetetlen akadályt jelentett ez a kapcsolatunk elején, pedig okom viszont nem volt a kételkedésre. Tudat alatt mégis rettegtem, hogy nagyon hamar megszeretem, de egy nap eljutunk majd oda, hogy az akkor már természetessé vált napi vacsorát követő rutinmosogatás után az asztal szélén találom magam egy beszélgetésben, miszerint ő mégis szeretne még élni, úgy ahogyan mellettem már nem tud. Pontosan tudom, hogy milyen lékeket vertem az alakuló kapcsolatunkba az elején ezzel a bizalmatlanságommal. Könnyen lehet, ha akkor nem gondolom túl, még ma is mellettem ébredne.

 

De vajon mitől félünk igazán? Pontosan tudjuk, hogy ez a kellemetlen beszélgetés kortól függetlenül is megtörténhet velünk, akár néhány hónap után is. Mi lehet az, ami az évjárat miatt tényleg ekkora félelmet generál bennünk?

Nagyon sokan bármit megtesznek azért, hogy egy náluk fiatalabb partnerrel átélhessenek néhány órácskát, vagy napot. A csillagokat is lehazudják azért, hogy fiatalabb partnerükről végre lekerüljön az alsónadrág, és csodálhassák feszes hátsójukat, vagy élettel megtelt dorongjukat. Fantasztikusakat luffantanak, és minden gátlás nélkül lépnek tovább a következő fiatal srác életelixírjének kinyerése reményében.

Azoknál viszont, akik az igaz szerelem csókját keresik és kutatják, teljesen más a helyzet. Ott sok kínos és nehéz kérdés merül fel.

Mi már a megismerkedés pillanatában eldöntjük, hogy talán sosem lehetünk elég jók, vagy épp elegek az ifjú titánunknak, ha pedig mégis, tuti hogy a végén mégis rábaszunk. Ez szinte menetrendszerű elképzelés minden ismerkedésnél, ahol a másik fél fiatalabb. Hiába minden magabiztosságunk, egyszerre minden köddé válik, ha bekerül a képbe a fiatalság.

Negyvenhez közeledve ma már egyre több és több fiatal szeretne megismerni, és ezzel lassan nekem is szembe kell néznem. A legtöbb velem egykorú már évek óta boldog „házasságban” él, vagy csalódva nem is mer kapcsolatot teremteni. Vagy pusztán teljesen alkalmatlan egy tartós párkapcsolatra. A másik nagy része a meleg társadalomnak pedig lelkesen keresi minden napra az igaz szerelem baszás csókját. De akkor mégis merre tekintsünk? Melyik irányba?

Érjük be a „leolcsózott akciós matrciás” srácokkal, vagy fektessünk erőt és energiát egy fiatalabb kapcsolatba a nagyobb bukás lehetőségével együtt?

 

A múltban, több, mint 9 évvel ezelőtt megismerkedtem egy sráccal, aki akkor még elképesztő zsenge volt, ennek köszönhetően sosem vettem őt komolyan. Habár az elmúlt közel 10 évben néhány alkalommal visszakerültem a romeo-ra, ő mindig előkerült, majd újra és újra kifejezte, hogy vonzódik hozzám. Én rendszerint lepattintottam. Pedig csodálatos arcú, testű, és emellé ráadásul még nem is buta. De a fiatalsága miatt sosem illett bele abba az aktába, amit az ismerkedésre alkalmas pasiknak nyitottam a cél meghatározását követően.

Ez a srác, nevezzük Petinek, előkerült, megint. És elkezdtünk újra beszélgetni, de már valahogyan máshogyan. És láss csodát, valami nem várt csodának köszönhetően már megütötte azt a szintet, hogy elkezdett érdekelni mit mond. Egymást követték a fotók is, és rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképp tetszik Ő nekem. Sokszor elmondta, hogy én mindig lepattintottam. Ez így is van. Sosem tudtam igazán komolyan venni. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk, és élőben is megnézzük végre egymást. Izgultam? Kicsit. Nem volt tétje. Érdekelt, hogy élőben is olyan igézőek-e a szemei, mint a fotón.

 

A Margitsziget bejáratához beszéltük meg a találkozót. Külalakra egyáltalán nem volt az esetem. Nálam alacsonyabb, vékony és szőrtelen volt. Én pedig kifejezetten kedvelem a testesebb-mackósabb, és szőrösebb srácokat. Sőt, minél több szőr van valakin, annál szebb nekem. Ennek ellenére mégis láttam benne valami szépet. Az arca megbabonázott. Eltöltöttünk néhány órát együtt, és jól elbeszélgettünk. Meglepő módon néhányszor nem bírtam a kezeimmel, megsimogattam a hátát, fejét, természetesen a témába illő hangsúlyokkal és mondatokkal. Jól éreztem magam. Este még sokat beszélgettünk, és megállapítottuk, hogy másnap folytatni fogjuk ezt, ami ott elkezdődött. Ekkor láttam először a testének fedetlenebb fotóit is. Meglepett, hogy egy ilyen kis vékony és törékeny srác – aki mellesleg gyúr – ilyen szép (és nagy) szerszámmal van eleresztve. Viszont elárulta, hogy ő nem kifejezetten a hagyományos szexre van berendezkedve, amitől kicsit összeszorult a gyomrom.

 

Mindig is azt vallottam, hogy én borzasztó unalmas vagyok ezen a téren. Engem az érzelmek tudnak beindítani, és szeretkezni szeretek. Sőt, szerelmeskedni. Nem vágyom a kellékek megjelenésére, és a kezeslábas dolgok sem tudnak tűzbe hozni. Nem vágyom drogokra, és többes kalandokra sem. A klasszikus, monogám párkapcsolat nyújtotta szeretkezésre vágyom. Mindig félve nézegetem egy-egy érdemesnek tűnő egyén klubtagsági igazolványainak fedőlapjait, mert ezek nem érdekelnek. Petit viszont igen. Beleértve a piszkosabb vonalat is. Megpróbáltam erre úgy gondolni, hogy emiatt nem kell most még aggódnom. Ha majd esetleg odakerül a sor, hogy ennek már létjogosultsága lesz, - a szeretet sok mindenre képes lehet - majd akkor foglalkozom ezzel.

 

Másnapra viszont újabb randevút beszéltünk meg, de a furcsa időjárás miatt inkább abban maradtunk, hogy átjön hozzám. Így is történt. Nagyon szép este volt. Egymás mellett feküdtünk hason az ágyban, és egymás telefonjáról néztük az életünk legjobb jeleneteit fotón, illetve videón. Nagyon romantikus volt és egyben szép is. Dughattunk volna, ha akartunk volna. Sőt, azt kell mondjam hatott rám úgy is. Ehelyett sokszor egymáshoz értünk, és voltak pillanatok, amikor egymáshoz bújva egyre közelebb kerültünk egymás telefonjához. Nagyon élveztem. Többször összeakadt a tekintetünk, és kedvem lett volna megcsókolni. Finom illata volt. A bőrének is. Az ajkainak is, ahogyan beszélt. Áradt a szájából az a finom illat, amit mindannyian keresünk. Az az illat, ami miatt akaratlanul is életre kelnek a kezeink, majd megérintjük a másik arcát, és lehunyt szemekkel megcsókoljuk őt.

Kellemes volt a jelenléte. Későre járt, és nem akart már hazamenni, ezért lebeszélte a tőlem nem olyan messzire lakó barátaival, hogy náluk alszik inkább.

Valami megmozdult bennem, és előjött a védelmezőbb férj típusú énem, felöltöztem és elkísértem. Azért mert el szerettem volna kísérni, és nem akartam, hogy egyedül kelljen átbaktatnia egy parkon éjjel a sötétben. Úgy éreztem tetszik neki ez a helyzet. A házhoz érve megöleltük egymást, és elköszöntünk. Kisvártatva megérkezett az újabb üzenet, hogy nagyon várja a következő találkozónkat.

 

Erre rögtön mindkettőnk örömére másnap azonnal sor is került. Utazást tervezett vidékre a rokonokhoz, viszont nem ment el úgy, hogy még az út előtt ne jöjjön el hozzám egy-két ölelésre. Ekkor csattant el az első puszi, amit tőle kaptam. Már az ajtóban indulásra készen, kissé zavarában kaptam. Tetszett, finom volt. Újabb sok ölelés, és fejsimogatás után elindult haza pakolni.

 

Nagyon tetszett, hogy az első találkozó előtti órában volt utoljára aktív romeon. Az első randi óta be sem lépett. Ez némileg jó érzéssel tölt el szerintem mindenkit, aki friss randizgatásba kezd. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek, csak pusztán jóleső érzés volt. Összeszedte a cuccait, és a vonaton váltottunk pár üzenetet még. Utána eltűnt egy teljes napra. Romeon viszont majdhogynem a megérkezésétől számítva egész este online volt, átlagosan 20 percenként.

Eltelt 24 óra, romeon folyamatosan online volt, de nekem már nem írt. Semmit. Gondoltam hát, szimplán megkérdezem milyen otthon neki. Zavart ez a furcsa helyzet, hogy eljött megölelni, megpuszilt, majd néhány órára rá később teljesen megszűntem létezni, minden átmenet nélkül.

 

Nagyjából egy óra múlva megérkezett a válasz: „Szia! Kicsit jó, legalább itt is vagyok kicsit.” Ekkor már tudtam, hogy valaki más van már a képben. Innentől kezdve már nem beszéltünk egymással. Másnap még kaptam egy üzenetet, hogy „Szia! Basszus annyira nem megy nekem ez-az ismerkedés :(„

Oké.
Megpróbáltam ennek az egésznek a logikáját keresni, és újra végig gondolni. Elmondta, hogy volt valami pasi, akivel csak szexelgettek éveken át, de érzelmileg elkezdett kötődni hozzá – a pasinak pedig nem kellett. Azt is elmondta, hogy neki arra van már szüksége, hogy valaki végre szeresse, bár most kicsit zilált. Persze, ezt mindenki megérti.

Bár szerintem, ha valaki még zilált, nem pakolja fel magát az összes létező társkeresőre, és nem online folyamatosan, pláne nem elképesztő mennyiségű bekészített intim fotóval. De legyen. Legyen zilált állapotban. Azt mindenki elfogadja, ha menet közben egy fejcsapásra észbe kapunk, hogy hoppá, lehet mégsem akarok vele ismerkedni, mert még nem vagyok kész rá. (SE.) Vagy hirtelen lett egy jobb, amit nem merünk bevallani.

Én is megértem, és el is fogadtam.

Viszont újabb kérdések merültek fel bennem. A fiatalokkal szemben ismét bebizonyosodott volna, hogy nem szabad komolyan vennem őket? Ha egy tőlem fiatalabb srác szeretne megismerni, vagy akár összekötni velem az életét, fogok tudni hinni és bízni benne? El tudom felejteni azt, hogy a fiatalabbakkal mindig megjárom vagy így, vagy úgy? Fogok tudni egy nap reménykedni abban, hogy lehet közös jövőnk egy fiatalabbal is?

A jelen és a jövő:

Kicsit furcsa, hogy tényleg egy csapásra véget ért Petivel az ismerkedésünk. Meg tudtam volna kedvelni, de valahol kicsit mégis megkönnyebbültem. Attól tartok, nagyon rosszul éreztem volna magam azon a napon, amikor azt kérte volna, hogy pisiljem le. És nem, nem játékból.